Lassan két hete hazaértem. És sokkal, de sokkal jobban vagyok, mint mielőtt elmentem. Ez Malajziának köszönhető, és mindannak az élménynek, amit ez a fél év adott.
Többen mondták, hogy átmentem Oravecz Nórába Malajziában. Ők semmiképpen ne olvassanak tovább, mert ez a legolyanabb poszt lesz.
Nagyon szarul voltam, amikor elindultam itthonról. A szorongás olyan szinten megzabált, hogy voltak olyan napok,amikor nem voltam képes felállni az asztalom elől, ahol semmit nem csináltam, csak egész nap pörgettem a facebookot. Felmondtam a munkámban, mert nem éreztem motivációt továbbcsinálni. Rettegtem a jövőtől, és semmire nem éreztem képesnek magam. Semmi nem érdekelt. Kivéve, hogy minél messzebbre kerüljek az országtól és ettől a helyzettől.
Azt mondják, hogy általában nem megoldás elrohanni a problémák elől, mert az ilyen lelki jellegű parák úgyis követnek mindenhova. Ez részben igaz, mert a kinti melómban is megéltem ugyanazokat a félelmeket és szorongást, mint általában itthon. De ahogy teltek a hetek, úgy egyre nyugodtabbá váltam, a frusztráltságom és az örök kis gombóc a gyomromban kezdett megszűnni. Ez pedig a környezet radikális megváltozásának volt köszönhető, amire tényleg hatalmas szükségem volt.
1. Távolság
A távolság az itthoni életemtől elképesztően felszabadítóan hatott rám. Aki pár évnél többet élt Magyarországon, és kicsit is megérinti a politikai helyzet, az pontosan megérti, milyen csodálatos ettől távol kerülni legalább egy kis időre. Az én életemnek meg pláne egészségtelenül fontos részét tették ki a közügyek az elmúlt években. Borneón viszont hónapokig híreket sem olvastam, egyrészt annyi melóm volt, másrészt nem is akartam. Nem képben lenni csodálatos érzés volt.
De nem csak a politikától van távol az ember, hanem a családjától, a barátaitól és a megszokott közösségétől is. Nincsenek családi problémák, rokonlátogatások, nincsenek baráti sörözések sem minden második este. Ugyan természetesen beszéltem a családommal és a barátaimmal, amikor kölcsönösen úgy éreztük, de azért messze nem ért el oda annyi probléma, kérdés, kibeszélni- és megoldanivaló, mint ami itthon elért volna.
2. Magány
A kisebb közösségi életből pedig az is következik, hogy nagyon sokat voltam egyedül. Találkoztam persze emberekkel és voltak, akikhez közelebb kerültem, de a közösségi eseményekkel eltöltött időm a töredéke volt a budapestinek. A szabadidőmet jellemzően egyedül töltöttem, ez főleg a hétvégéken volt feltűnő és furcsa az elején. Aztán elkezdtem élvezni. Felismertem annak a szépségét, hogy mindenről én döntök egyedül, akkor és azt és úgy csinálom, ahogyan nekem jólesik. Senkinek nem kell beszámolni, senkivel nem kell egyeztetni. És csodálatos helyek vettek körbe, amik csak arra vártak, hogy felfedezzem őket.
Ezek a magányos felfedező túrák pedig számtalan lehetőséget adtak arra, hogy az élet nagybetűs dolgain merengjek filmjelenetes zenei aláfestéssel a fülemben. Amióta hazajöttem nagyjából már egy percem sincs erre, mert teljesen leköt, hogy mindenkivel találkozzak, akivel kölcsönösen szeretnénk, meg hogy elkezdjem és berendezzem az új életemet itthon.
A mindennapi úgynevezett rohanásban nem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan luxuskérdéseken gondolkodjunk, mint hogy akkor mégis hogyan és mikor keletkezett a Föld és mégis mi értelme van a létezésünknek. Márpedig a Föld legöregebbi esőerdeinek a mélyén egyszerűen nem lehet máson gondolkodni. Meg nem is érdemes.
Volt időm, terem és kedvem csomó mindent végiggondolni a saját életemmel és saját magammal kapcsolatban is. Azt is mondhatnám, hogy végre megismertem önmagam, de ettől a mondattól még nekem is kiakad az Oravecz-Coelho mérőm.
3. Tiszta lap
Ehhez az is kellett, hogy teljesen tiszta lappal indulhassak egy távoli országban. Amint felszálltam a repülőre Ferihegyen, minden egyes jelzőt, pozíciót, címkét, amit valaha viseltem, levetkőztem. Malajziában mindaz, amit itthon csináltam jelentéktelenné vált, és a címkétlenség elhozta az elvárásoktól való szabadságot is. Mert a különböző címkék és eredmények gyakran elvárásokkal társulnak. Ha egyszer megcsináltad, akkor másodszorra is elvárható, ha valamiben jó voltál, akkor folytatást, sőt fejlődést várnak tőled mások. Vagy ha ez nem is van így feltétlenül, te azt gondolod, hogy mások ezt gondolják, és ettől belefrusztrálod magad ebbe a teljesítménykényszerbe. Vagy hát legalábbis én.
És nem csak a közösségem tudott végre lecsupaszítva látni, hanem én saját magamat is, ami még fontosabb volt. Hajlamosak vagyunk azonosítani saját magunkat azzal, amivel foglalkozunk, a munkákkal vagy jobb esetben hobbinkkal. Én például sehogy máshogy nem tudtam megfogalmazni, hogy milyen vagyok, csak azon keresztül, amiket csináltam. Pedig az emberek önmagunkban, puszta létükben és izgalmasak és értékesek. Na, ezt is leírtam.
4. Jövőtlenség
Az is szuper az egészben, hogy belátható időre szól. Tudod, hogy ez csak egy szakasz az életben, aminek viszonylag hamar vége lesz. Ez azért tök jó, mert nem merül fel ott és akkor egy csomó olyan kérdés, ami itthon már igen. Amikor a munkádról gondolkodsz, nem kell azon aggódnod, hogy fejlődsz-e eleget vagy, hogy vajon tudnád-e ezt csinálni a következő 10 évben is. Ugyanez igaz a magánéletre is. Ha véletlenül összesodor valakivel az út, akkor sem kell azon aggódni, hogy felhív-e holnap, vagy összeveszünk-e majd évek múlva a válfák elosztásán a közös szekrényünkben. Az idő az út végéig tart, és nem aggaszt, mi van utána, annyira érdekel, mi van addig. Illetve sokat gondolkodtam azon, hogy mit szeretnék igazán, mi tenne boldoggá a jövőben, de egészen csodálatos módon nem akadtam fenn az oda vezető út operatív apróságain.
5. Csodaszépség
Az eddigieket mind átélhettem volna akárhol a Földön, mert csak távolság és magány kellett hozzájuk. De mindehhez még hozzájárul, hogy lenyűgözően gyönyörű helyeken jártam. Az igazán méltóságteljes szépség engem mindig magával ragad és kiörli az agyamból a negatív gondolatokat. Egyszerűen nem lehet nem csodálatosnak látni a világot egy leszakadó szikla tetején a dzsungelben, ahogy a naplementét bámulja az ember a Dél-kínai tengeren.
De amúgy ehhez sem kell elmenni Borneóig. Ma este például egészen hasonló tripem volt végigbiciklizve a Margít-hídon meg a budai rakparton. Tátott szájjal bámultam Budapestet. De ahhoz, hogy ezt ennyire tudjam élvezni, kellett ez a fél éves távolságtartás. Mint ahogy a megromlott hosszú kapcsolatoknak is kell egy kis távolság, amikor mindenki végig tudja gondolni, hogy mit vár a másiktól, hogyan akarja folytatni, akarja-e egyáltalán.
Én arra jutottam, hogy nagyon is. Elmentem, megjavítottam a kapcsolatom saját magammal, megértettem picit jobban a világot, flesseltem sokat az élet értelmén, és a frissen szerzett lelki békémmel hazajöttem belevágni új dolgokba. És most sokat dolgozom azon, hogy megtartsam ezt a békét és lelkesedést, bármilyen nehéz is lesz a kék plakátok árnyékában.
Nem tudom, hogy másokkal is ez történik-e, egy hosszú út abszolút nem garancia minden lelki baj megoldására. De nekem eléggé bejött, és ezért csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy ha megtehetitek és vágytok rá, akkor induljatok el. Ázsia nincs olyan messze, mint gondoljuk, és rengeteget tud adni a kézenfekvő szépségeken és kulturális felfedezéseken túl.
