Koponyák a dzsungel tetején – Borneo 1. rész

2016. április 14. 10:20 - koborandi

Egy gyönyörű hegy tetején vagyunk a dzsungelben egy elhagyott bidayhu faluban Sarawak államban. A falu szellemfalu, az épületeket évek óta elhagyták a lakóik, mert leköltöztek a hegy lábához. A házak üresen állnak, a legtöbbet elkezdte benőni a dzsungel.

Egyetlen néni él még mindig itt a hegytetőn egyedül a kutyáival.

Itt nőtt fel, nem akar máshova menni. Teával kínál minket, amit ő maga termeszt és szárít a napon. Épp a követező kb 10 éves adag készül mellettünk a teraszon egy nagy molinón. A tea kicsit mentolos és nagyon jól esik a majdnem két órás dzsungel túra után. Konkrétan úszom a saját izzadságomban. Ülünk a néni házának bambuszból készült teraszán, és hallgatom, ahogy levegővétel nélkül mesél a saját törzsi anyanyelvükön a különböző családtagjairól a bidayhu srácnak, akivel együtt dolgozom Kuchinban. A kutyák csendben szuszognak mellettünk és gigantikus lepkék repkednek a hatalmas banán, pálma és egyéb számomra totál ismeretlen fák között. A ház mellett rendezett kiskert, műanyag flakonokba ültetett egzotikus növények, mellettük pedig a szentély, a hely, ahol a törzsi ünnepekkor összegyűlnek.


20160410_152916.jpg


A szent hely mellett pedig koponyák, igazi emberi koponyák egy kenelben. Borneo törzsei ugyanis egykor a fejvadászatról voltak híresek, headhunter land-nek is nevezik Sarawak államot ezért. Az ősi szokások szerint az ellenség fejét levágták, majd a koponyáikat megőrizték trófeaként és használták a szertartásaikon. A hitük szerint a koponyák szelleme onnantól a vadász népét szolgálta, termékenységet hozott a földnek és az asszonyoknak. Kb 150 éve, az angol Brooke dinasztia uralkodása alatt betiltották a szokást, de a tradicionálisabb falvakban még ma is látni koponyákat. 

20160410_151346.jpg
Mint például ebben a csöpp kis szellemfaluban egy hegy tetején, a dzsungel közepén, egy óra autóútnyira és két óra mászásnyira Kuchingtól. (Oké, én nagyon-nagyon lassú vagyok az esőerdő-mászásban, mint egy csiga egy szaunuában, szóval lehet, hogy a néninek csak egy óra). A hely nincs említve semmilyen útikönyvben, még a helyi füzetkében sem. A helyi munkatársam rokona a néninek a hegyen, és több családtagja lakik a környező falvakban, ezért elég sokat jár arra. Így kerültem én is a szellemfaluba.

A fejvadászat hagyományához elég vegyesen viszonyulnak a ma itt élő bennszülöttek. A munkatársam például azt mondta, hogy ez a kultúrájuk része, szóval tök oké, hogy még mindig őriznek koponyákat a szentélyek mellett, de azért mégiscsak jó, hogy betiltották a szokást és már nem gyilkolják egymást az emberek. De a múltban nagyjából rendben volt szerinte.

20160410_154826.jpg
Sarawak: állam az államban


Múlt hét közepén érkeztem Kuchingba, miután végre leszervezte a kuala lumpuri központ az itteni tantermet, a vízumomat és a bankszámlámat. Úgy volt, hogy egy faluba megyek eredetileg északon, de átvariáltak sok mindent, így Kuchingban kötöttem ki, ami egy 600 ezres város, Sarawak fővárosa. (Borneó északi része tartozik Malajziához, két nagy állam alkotja: észak-keleten Sabbah, észak-nyugaton Sarawak). Sarawak elég független állam és teljesen más, mint Malajzia többi része. A népesség nagy része, ellentétben a félszigettel, nem muszlim, hanem mindenféle vallás keveredik itt: ebből kifolyólag sokkal kevesebb ruhát viselnek itt az emberek, és a bároknak is nagyobb szerep jut a közösségi életben, mint mondjuk KL-ben. Sarawaknak külön kormányzata van, a helyi kormány abban a pofás kis kupolás épületben ülésezik a jobb szélen: 

20160411_184329.jpg


Ide mindenkinek útlevélre van szüksége a belépéshez, még a maláj, de nem sarawaki állampolgároknak is. A munkavállalói vízumom itt nem érvényes, összesen 60 napig tartózkodhatok az államban, aztán át kell lépnem a határt, hogy visszajöhessek. Sarawak rövid angol gyarmati lét után 1963-ban vált Malajzia részévé, amikor megalakult a független maláj állam. A különbségek alapján már jöhet is a kérdés: oh, akkor biztos szeretnének függetlenedni Malajziától! Bizony, van erős függetlenségi mozgalom az államban, de a hosztom szerint csak kihasználják a törzseket saját politikai ambícióikra, valójában nem a bennszülöttek érdekeit szolgálják. Sajnos még nem tudok erről eleget, hogy ennél több véleményem legyen, de ígérem, figyelek.


Törzsi multikulti


Sarawak népességének nagy része iban (31%, legnépesebb bennszülött törzs), kínai (28%) és maláj (20%), a maradék mind más bennszülött törzsek lakói. Kuching körül a bidayhu (mint a munkatársam és a szellemfalu nénije) és az iban törzsek laknak.

20160409_155204.jpg


30 és 40 közötti törzs él itt Borneo dzsungeliben, mind különböző nyelvet beszél és különböző törzsi szokásokkal rendelkezik. Kuching mellett a tengerparton van egy helyi Skanzen, ahol bemutatják a főbb törzsek és népek házait, itt készült a fenti kép is. Szombat délután bevitt magával a munkatársam haverja, aki az Iban törzsből származik, és 15 éve abból él, hogy a törzsi házakat mutogatja a turistáknak a város melletti parkban. A házak érdekesek voltak, de sokkal szórakoztatóbb volt aztán velük rizsviszkizni a tengerparti kecójukban délután 5-kor.

20160409_171213.jpg
Az első kortyot a földnek áldoztuk.

A törzsekben közös, hogy legtöbben eredetileg az animista gyökerű ősi vallást követik, vagyis különböző szellemekben hisznek, főleg a fák szellemiben. Áldoznak is a fáknak, főként állatokat. Majd jöttek az angol gyarmatosítók és megtérítették őket, így ma már a törzsek 80%-a keresztény. A munkatársam családja is katolikus, mindenhol keresztek és áldások vannak a falakon (átmenetileg náluk lakom). A munkatársam viszont erősebben ragaszkodik a törzsi gyökereihez, és nem hajlandó templomba járni, szóval elég jót röhögtünk azon, hogy a szülei megkérdeztek engem, hogy nem akarok-e templomba menni velük vasárnap, hátha elrángatom a fiukat is. Sajnos egyik sem sikerült.

Viszont sokat beszélgettem erről az anyukájával, aki mindennél jobban vágyik karácsonykor Európába, hogy ott ünnepelhesse Jézus születését, de azért sokat mesélt nekem az erdőkben lakó szellemekről is. Itt tényleg mindenki hisz a szellemekben, még a leghithűbb katolikusok is. Az egyik házat azért nem tudtuk kivenni nekem, amit néztünk, mert az ingatlanos szerint szellemek kísértenek benne, szóval nem ajánlja. Miután felröhögtem, a munkatársam figyelmeztetett, hogy jogom van nem hinni bennük, de ezt ne nagyon hangoztassam errefelé, mert engem fognak kiröhögni. És csak nem hagyta, hogy a szellemházba költözzek. 


Amúgy elég szomorú történet, hogy nem elég, hogy az angolok gyarmatosították Borneót, megtérítették a törzseket és modernizálták a falvakat és városokat (ami a mindig is városlakó hostom szerint szörnyű), de mostanában a nagyvállalatok szorítják kifele a törzseket a természetes lakóhelyeikről, mert mindenhova pálmafákat ültetnek. A pálmaolaj és a kőolaj amúgy Sarawak legfőbb bevételi forrása.


Állatáldozás vs. mobilnet


A munkatársam egyébként egy 27 éves büszke bennszülött és punk aktivista Kuchingban, művészetet tanult Jakartában és tetoválásból tartotta el magát egy darabig. Egészen kikészíti a maláj politikai helyzet, de nem sok eszköze van harcolni ellene. Az egyik a zene, szóval punk dalszövegekbe rejtik a kormánykritikát. A srácnak rengeteg tetoválása van, nagy részük a törzsi hagyományoknak megfelelő motívumok. Egészen elképesztő élmény felváltva dumálni vele a legősibb törzsi hagyományokról, mint a szellemidézés és ember - és állatáldozás, és a kedvenc sorozatainkról, mint a True Detective vagy a Breaking Bad. És pláne folyamatosan nyavalyogni, hogy szar a mobilnetünk, miközben ő naponta azon sopánkodik, hogy tönkretette a civilizáció a rendes törzsi életet.

20160409_183639.jpg

Mondjuk, most, hogy láttam a Bidayhu törzs területének egy részét, én se nagyon tudok dönteni, hogy melyik szimpibb: a mesebeli falucska a színtiszta természetben a hegytetőn, vagy a mindent megkapsz, kényelem van, a net is működik időnként, de mégis elég érdekes és hangulatos nagyváros, amit nevezzünk most Kuchingnak. Bár Kuching egy elég modern hely, azért van, amiből nem enged: például nincs híd a várost kettészelő folyó fölött, csak kis csónakokkal lehet átjutni az egyik partról a másikra.

20160411_183336_1.jpg

A munkatársam szerint nem is kell a híd, mert akkor a sok csónakos bácsi, aki 35 forintos tarifáért szállítja az embereket a túlpartra, elvesztené a munkáját. Érthető magyarázat, bármilyen géppel szemben megállja a helyét 100 évvel ezelőtt. De itt mégis most is logikusnak tűnik. A csónakok és rajtuk a bácsik annyira integráns részét képezik a városnak, hogy még vadidegen kívülállóként is megérezném a hiányukat.


Ahogyan a bidhayu néni hiánya is ordító lenne abból a csöpp kis faluból annak a gyönyörű hegynek a tetején.

20160410_151513.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://malajmimpi.blog.hu/api/trackback/id/tr198604376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása