Ha korábban bárki megkérdezett, mitől félek a legjobban, mindig két dolgot említettem: a magányt és a sötétséget.
Álalános iskolásként a Nomád Táborban minden nyáron volt bátorság próba. Végig kellett menni egy sötét szakaszon az erdőben a táboron kívül, ahol az idősebbek ijesztgettek minket. Ma is pontosan fel tudom idézni azt az elemi rettegést, amit akkor éreztem. Azt hiszem, azóta sem féltem soha semmitől annyira, mint akkor ott a sötét erdőben a csillagos ég alatt egyedül, várva az ijesztésekre. És ez a rettegés a sötét erdőktől és az egyedülléttől azóta sem enyhült.
Egészen múlt vasárnapig, amikor egyszer csak egyedül találtam magam a korom sötétben a világ egyik legszebb és legérintetlenebb esőerdejében Borneó szívében. Méghozzá egy olyan szakaszon, ahol pár órával korábban két viperát is láttam a fákon az ösvény mellett.
De valahogy most ez a dzsungel és benne az egzotikus állatok nem ejtettek pánikba: a rettegés helyett végtelen nyugalmat éreztem éreztem ott egyedül a sötétben a dzsungelben a csillagok alatt.
Zöld. Szuperzöld.
Az esőerdőt Mulunak hívják, Borneó középső részén fekszik, Sarawak állam északi részén, és csak repülővel érhető el, nem vezet oda szárazföldi út. A világ legnagyobb barlangjai fekszenek az erdő alatt és a hatalmas sziklák belsejében. Egyetlen kis falu fekszik a dzsunelben a folyó mentén, aminek a pár száz lakója ma már a turizmusból él. Mulu ugyanis az UNESCO Világörökségének része és elég sok kalandvágyó turistát vonz a maga sokmillió éves barlangjaival, hihetetlen gazdag esőerdeji élővilágával és őrült élénk színeivel.
Borzasztó másnaposan szálltam le a picike gépről Mulu icipici kis repterén és indultam el a park felé a tűző napsütésben a saját halálomat kívánva, amiért előző nap megittam a hatodik sört is, amit a barátaim elém raktak Miriben (ami a legközelebbi nagyváros).
De abban a pillanatban, amint lekanyarodtam a főútról és megláttam Mulu káprázatos hegyeit, ahogy egészen zavarbaejtő elenganciával hatolnak bele a tejfehér felhőkbe, Mulu minden érzékszervem és gondolatom felett átvette az irányítást.
Semmi más nem volt 48 órán keresztül, csak a zöld összes lehetetlenül élénk árnyalata, a dzsungel zaja és végtelen békéje.
Denevércirkusz és ropogtatnivaló.
Oké, meg a turistacsoportok, akikre rá voltam kényszerítve, mert a barlangokat, csak szervezett túra keretében lehetett bejárni. Második nap estefele jutottam így el a világ legnagyobb barlangi termével rendelkező barlangjába, a Deer Cave-be, ami 3.5 km séta az erdőben a központtól, ahol laktam.
A Deer Cave két dologról híres rekordméretén kívül: a fő bejárata Abraham Lincoln profilját ábrázolja belülről és amúgy kb 3 millió denevér otthona. Akik este 6 körül egyszerre repülnek ki éjszakai kalandjukra, nagyon látványos légi showt alkotva negyed órán keresztül.
A park annyira ráérzett erre a bulira, hogy a barlang bejárata elé konkrét lelátót építettek és chipset és kólát árulnak a turistáknak az élmény teljessége kedvéért. Ez a része eléggé feidegesített, mert a sok többnyire nyugat-európai turista meg is vette a chipset és az egészen természetfeletti denevér show alatt a Pringles ropogását kellett hallgatnom a denevérek és a dzsungel más csodás zajai helyett.
Hagyjátok békén a békém.
A denevér exodus után mindenki szabadon mehetett amerre akart. A legtöbben azonnal visszaindultak a táborba szerencsére, én meg elfeküdtem a padon, bedugtam a zenémet a fülembe és még sokáig bámultam az aranyszínben csillogó hatalmas sziklákat, ahogy ment le a nap.
Megvártam, amíg az utolsó pár is visszaindult, és teljesen utolsóként még ugrándoztam és pörögtem kicsit a sziklák aljában. Mostanában viszonylag sokat csinálom ezt csodálatosan szép helyeken, amikor egyedül vagyok és boldog vagyok. És általában egyedül és boldog vagyok itt.
Na de azt nem raktam össze, hogy a naplemente bámulása bizony hamarosan sötétet is jelent és a 3.5 km út azért nem rövid. Félhomályban indultam neki az erdőnek, még zenével a fülemben. De hamar elkezdtem félni. Leállítottam a zenét és hallgattam inkább az erdő hihetetlenül hangos zaját: tücskök, madarak, cipirelő és susogó dolgok. Nem tudom pontosan mi micsoda csak azt, hogy nem lehet nem rá figyelni. És hogy nagyon megnyugtató. Gyalogoltam nyíl egyenesen az erdőben teljesen egyedül figyelve a zajokra ahogy egyre sötétebb lett.
És akkor eggyé váltam az anyatermészettel.
Felidéztem a tábori emlékemet az erdőben. Most is féltem, de messze nem úgy. Végiggondoltam, hogy mi is történik velem éppen: egy dzsungelben gyalogolok egyedül éjszaka Borneó közepén. Sehol senki, teljesen egyedül vagyok a természetben. Ha bármi történik, akkor senki nem fog segíteni, senki nem is tudja, hogy itt vagyok. Csak magamra számíthatok. És ez életemben először nem pánikkal, hanem erővel töltött el. Nagyon bátornak és erősnek éreztem magam.
Tudtam, hogy semmi rossz nem fog történni.
Igen, láttam kígyókat ezen a szakaszon pár órával korábban, de azt is láttam, hogy nem nagyon mozdulnak. Teljesen nyugodtan hesszeltek a fákon, abszolút leszarva mindent és mindenkit.
Ez ilyen egocentrikus gondolkodás az ember részéről, hogy azt gondoljuk, hogy mivel egy kígyó meg tud ölni egy embert a mérgével, meg is fogja támadni. Hát nem fogja. Leszarja. A kígyó világában én totálisan jelentéktelen vagyok. Amíg nem bántom, ő sem fog engem. És ez igaz az összes pókra és fura állatra, amikkel Borneón találkoztam. Szóval az állatoktól nem félek. A növényekhez nem nyúlok. Emberek meg nincsenek a környezetemben. Ennyi, nincs mitől rettegni.
Mire ide jutottam a gondolatmentben, már korom sötét volt. Megálltam egy jópár percre, hogy igazán kiélvezzem azt a földöntúli nyugamat, ami elöntött. Becsuktam a szemem és nagyon mélyen belélegeztem az erdő minden kis rezdülését. Teljesen a részévé váltam.
Egyszerre volt nagyon intenzív a létezésem, minden érzékszervem tett róla, hogy maximálisan jelen legyek a helyzetben, és egyszerre voltam teljesen jelentéktelen kis porszeme az univerzumnak ott a hatalmas dzsungel közepén egyedül.
Azért az út maradék részére bekapcsoltam a telefonom zseblámpa fukcióját, és megkönnyebbülést éreztem, amikor visszaértem a táborba. Még vagy egy órán keresztül ültem a ház teraszán az erdőt hallgatva és lubickolva az élményben.
