Hajnali 1 óra van, egy Johor Bahru nevű koszos maláj városban vagyok a szingapúri határ közelében a város legolcsóbb és leglepukkantabb motelében.
Éppen úgy néz ki a hely, mint azok az autópálya melleti motelek a filmekben, ahol a kínai maffia az ügyleteit bonyolítja, és általában lelőnek valakit.
Szűk lépcső vezet fel az épületbe, aminek a tetején berácsozott recepció fogad, angolul alig tudó kínai recepióssal. A szobámban nedves és hideg a padló, az ágyon fura foltok és az itt-ott penészes falakon villog a hangosan zizegő neoncső fénye. Késő este érek a szobába a városból, ami az egyik legbarátságtalanabb hely, ahol valaha jártam, építkezések, romos és üres házak, plázák, soksávos autóutak és szeméthalmok váltakoznak a belvárosban.
Szóval éjjel 1 óra van és kopognak az ajtómon. Konkrétan kihagy egy dobbanást a szívem. Majd másodpercek alatt lejászódik kb 20 potenciális forgatókönyva a fejemben arról, hogy mi fog most történni.
A filmekben ez az a jelent, amikor kiabálni szoktam a főhősnőnek, hogy NE NYISD KI!!, mert mindig valami csúnya rossz dolog van az ilyen helyeken az ajtó másik oldalán.
És ez most is eszembe jut, hogy hümm, lehet, hogy nem kéne kinyitni, de a kíváncsiságom és a jólneveltségem erősebb. Kiszerkesztem mindkét zárat, amivel korábban elbarikádoztam magam, és a nyakamban dobogó szívvel kinyitom az ajtót. Ott áll a recepciós csávó, a kezében egy tál felszeletelt körtével és a tabletjével, amin a Google Fordítóba beírta kínaiul, hogy sok külföldit látott már életében, de én vagyok a leggyönyörűbb nő, akivel valaha találkozott. És hogy aggódott értem, amiért egyedül mászkáltam a városban, örül, hogy rendben visszaértem és szeretett volna nekem adni valamit, de csak gyümölcsöt talált, szóval ezt hozta. Na ennyit a filmekről és a kínai maffiáról. :/
Se repülő, se bankkártya.
Ha eddig eljutottál a sztoriban, talán felmerült a kérdés, hogy mégis mi a fészkes francot kerestem a fent leírt helyen egyedül éjszaka. Hát egyáltalán nem ez volt a terv, csak kicsit elszúrtam a hazajövetelemet Szingapúrból, és ez volt a legolcsóbb B terv. Konkrétan egy hétvégi szingapúri kiruccanás után egészen egyszerűen lekéstem a gépemet vissza Kuchingba (Borneo egyik városa, ahol dolgozom. Szóval a munkanapomat is lekéstem cseppet). Eddig valamiért meg voltam róla győződve, hogy képtelenség lekésni gépet és úgyis megvárnak, mert látják, hogy hiányzom a készletből.
De amikor majdnem sírva és erősen hisztizve könyörögtem a szingapúri beengedő csávóknak a reptéren, hogy engedjenek át, nem baj, ha esélyem sincs elérni a gépet, majd futok, ők meg kb kiröhögtek, na akkor elég szilánkosra tört a lekéshetetlen gépek teóriám.
Semmi extra, csak még akartam venni a kedvenc kajámból az útra, ami elég nagy kitérőnek bizonyult és a kajára való koncentrálás mindent felülírt, az időérzékemet is. Azonnal új jegyet néztem, de Szingapúrban minden sokkal drágább, szóval a legolcsóbb verzió az volt, ha elbuszozok a legközelebbi maláj városba, ami csak 20 km és onnan repülök vissza másnap reggel. Ez volt Johor Baru. A repjegyem vásárlása közben/után valahogy eltűnt a magyar bankkártyám, szóval a következő két óra azzal telt, hogy a legközelebbi imádott családtagjaim aktív közreműködésével igyekeztem letiltani a kártyát a szingapúri reptérről. Ez a művelet nem olyan egyszerű, ha épp a magyar számod is le van tiltva, amihez minden banki tranazakciód hozzá van kötve.
Miután ez megvolt, felültem egy buszra a full idegen Johorba és a legnagyobb nyugalommal szálltam le egy óra múlva egy koszos buszpályaudvaron.
Szállásom nem volt, netem alig, a telefonom vészesen merült és a töltőmet a szingapúri hostomnál hagytam. Órákig bolyongtam a neten talált hosteleket keresve, majd miután a másodikban sem nyitott senki ajtót és erősen sötétedni kezdett, nekiindultam és mindenhova benyitottam, ahol HOTEL feliratot láttam. A hatodik hely volt ez a motel, ahol volt hely is és pénzem is rá. Miután saját faszságomból kifizettem csomó extra pénzt új jegyre, úgy éreztem, megérdemlem a bűnhödést ezen a ronda helyen, szóval rábólintottam. Így kerültem a fenti szobába.
Megszoktam a nyugati luxust.
Az igazán érdekes az, hogy amikor felültem a buszra, fel sem merült bennem, hogy ez az egész veszélyes lehet, ugyanis az előtte lévő napokat Szingapúrban töltöttem, ami a világ egyik legfejlettebb és legbiztonságosabb városa. A hostom, aki egy felhőkarcoló 20. emeletén lakik egy négycsillagos hotel kinézetű lakásban medencével és jakuzzival, konkrétan azt mondta, hogy nem mindig zárja be a lakása ajtaját, mert minek. Pedig a recepción is bárki besétálhat.
Annyira buzog benne az emberekbe vetett bizalom, hogy pár óra ismertség után nekem is adott kulcsot a kecójához és mikor reggel dolgozni ment, mosolyogva mondta, hogy nyugodtan használjam a wellnest a hetediken és egyek a bio mandulakrémjéből a biokenyerével.
Mindezért semmit nem fizettem. (<3 couchsurfing).
Kik laknak Szingapúrban? Corporate buborék.
Szingapúr egy valószerűtlen futurisztikus buborék Ázsia közepén Malajzia két fele közé ékelve, amit egyszerre imádtam és gyűlöltem. Egy kísérlet a tökéletes corporate világ megteremtésére, amelyben a nagyvállalati alkalmazottnak nincs más dolga, csak dolgozni, és végtelenül szűkös szabadidejében a lehetelenül magas fizetését luxus fogyasztási cikkekre, testápolásra, sportra és kiszolgáló személyzetre költeni. Minden tökéletesen meg van tervezve, a merőleges utcák, a lenyűgöző felhőkarcolók, az öböl, ami körül csodálatosan szép szőke férfiak futnak esténként a naplementében, és még a természet is, amit elpusztítottak és ezen üvegbúrák alatt építettek újra.
A lakosság nagyon nagy része európai, de hivatalosan a kínaiak vannak a legtöbben, aztán a malájok. Mindenki angolul beszél és szupergazdagnak néz ki. Az emberek nem igazán törődnek egymással, kb Párizsban éreztem magam utoljára ennyire láthatatlannak. Persze lehet, hogy ez csak a malajziai szupersztárságom után volt ilyen feltűnő. Itt minden harmadik nő úgy néz ki, mint én, csak sokkal fitebben (vékonyabban) és nagyjából tízszer drágább ruhákban.
Aztán átléped a határt 20 km-re és arcon csap a káoszos koszos Malajzia, ami még mindig a térség egyik leggazdagabb országa, de a létező szegénység már a határon látszik. És annyit fizetsz a taszító hotelszobádért egy estére, amennyibe az előző napi salátád került egy csinos hipster kávézóban.
Nem hiszem, hogy sokszor kinéznek a világ ezen ijesztő felére a szingapúri kényelem élvezői, pláne nem a gyerekeik, akik nemzetközi magángimik falai között nőnek fel egy irreális futurisztikus corporate buborékban Ázsia közepén.
