Nagyjából Irán felett realizáltam, hogy ez most tényleg megtörténik, valóban úton vagyok Malajzia felé, amiről az ég világon semmit nem tudok, kivéve, hogy már aláírtam egy munkaszerződést a következő öt hónapra az országban. Segítek egy NGO által szervezett angol tanítási projektben, közösségi programokat szervezek és menedzselem az egészet valahol egy vidéki maláj városban. Soha semmit nem csináltam még ennyire hirtelen és felkészületlenül, mint ezt az elutazást, de az volt, hogy régóta szemeztem ezzel az NGO-val akiknek most dolgozni fogok és éppen mire azt éreztem, hogy eljött a tökéletes időpont a jelentkezésre, kiírtak egy olyan állást, amire sürgősen kerestek embereket. Szóval két hete leadtam a jelentkezést, és másnap reggel az az e-mail fogadott, hogy nem tudnék-e ott lenni már március 14-re. Ott tudtam.
Most Kuala Lumpur, vagyis KL külső részén ülök az NGO főhadiszállásán a közösségi helységben. Itt jönnek-mennek a nemzetközi önkéntesek, gyakornokok, a világ minden pontjáról van itt valaki. Kaptam 30 lány szobatársat azonnal, kolihangulat van, kivéve, hogy tilos alkoholt fogyasztani, sőt ha ittál, nem alhatsz itt, meg kell oldanod máshol. Én még nem mertem.
Brüsszelen és Abu Dhabin keresztül repültem, az Ethiad arab légitársasággal, ami szuperluxy és nagy gépekkel van felszerelve, 8 szék egy sorban, mindenkinek saját képernyő, legújabb Star Warssal meg minden új filmmel, amit csak akarsz. Brüsszelben nagyon igyekeztem nem tátott szájjal és szomorúan bámulni a családot, akivel kiabált a reptéri alkalmazott, hogy nem engedheti fel őket a gépre, mert nincsenek papírjaik. Akkor éreztem, hogy messze kerülök a komfortzónámtól.
Ebben egy kedvesnek tűnő, alkoholszagot párolgó belga bácsi is megerősített, aki nagyvonalúan felajánlotta, hogy cseréljünk helyet és üljek én az ablak mellé. Kiderült, hogy csirkehúst importál Thaiföldről, szóval rengetegszer járt már ott, de most tovább megy Kambodzsába, hogy hazahozza az adoptált fiát. A gyerek szülei bányabalesetben haltak meg, születése óta támogatja a most kilencéves fiút az ázsiai csirkekereskedelemből. És most hazaimportálja a gyereket is. Hallottam már ilyesmiről, de azért ezt így az első Ázsiába repülő gazdag nyugat-európai pasitól hallani mégsem volt alap.
Abu Dhabi-ban szálltam át, a reptér olyan volt, mintha összeeresztenél a világon a legkülönbözőbb emberekből párat, tényleg mindenki ott volt, akit el tudsz valaha képzelni. Én egy velem egyidősnek tűnő gyönyörű lányt szúrtam ki azonnal, aki a pasijával mellém ült a gépen Kuala Lumpur felé. Először csak a szemét láttam a fekete burka alatt, de már attól is az volt az érzésem, hogy ő sokkal vonzóbb ezzel az egyetlen kilátszó szempárral, mint én valaha a legszexibb szettemben. A csávója annyira ronda és átlagos volt, hogy arra nincsenek szavak: elhízott, szakadt tornacipős, bénaszakállas és baseballsapkás arab csávó, akivel naponta húszszor találkozol bármelyik párizsi vagy new yorki metrón. Nevetségesen festett az elegáns fekete burkás barátnője mellett, de valahogy mégis jók voltak együtt, azt éreztem, hogy szeretik egymást. Nem csak én bámultam többször őket, a lány nagyon sokszor nézett felém, teljesen zavarba jöttem, és elkezdtem huzogatni az amúgy mindenféle részemet takaró ruháimat, hogy hátha az zavarja, hogy ott ülök egy szűk repülőfolyosónyira a csávójától és sokkal több kilóg belőlem, mint belőle. Aztán amikor nekiálltam reggel elnyammogni az almaszeleteimet, amit adtak, akkor már nagyon bámult, tök megijedtem, hogy haragszik, hogy hangosan eszem, de nem, ő is előkapta az ő almáit és ugyanolyan hangosan betolta a kendője alatt. Tudom, hogy hülyeség így rácsodálkozni, hogy jéé, egy burka alatt is ugyanolyan ember van mint én, de azért ezt így elsőre megengedtem magamnak.
Akkor láttam igazán, hogy milyen szép, amikor ő is elaludt, és alvás közben a fejét takaró kendőrész felcsúszott, a lenti meg le, és az egész arca láthatóvá vált. Bámultam kicsit tátott szájjal, aztán lebeszéltem magam arról, hogy lefotózzam, mert mégsem az ő döntése volt, hogy megmutassa magát. Szóval nincs kép, de higgyétek el, hogy gyönyörű volt.
Aztán megérkeztem Kuala Lumpurba, vagy ahogy mindenki hívja, KL-be. Realizáltam, hogy teljes baromság volt a hátizsákot választanom és telepakolnom cuccokkal, mert rohadtul nem bírom el. Majd mégis elvonszoltam őt is meg magamat is a buszig, ahol a buszjegyeladó fiúk rámvetették magukat és versenyezve akartak segíteni. Majd szelfiket készíteni velem, mert you are so cute.
Ez amúgy azóta is nagyon jellemző, akárhova megyek, egyfolytában bámulnak a férfiak. Tegnap bementem a városba egyedül, ehhez egy autópálya mellett kellett sétálnom a buszpályaudvarig. Egy egyszemélyes esküvői menetnek éreztem magam. Minden második autós dudált, amikor elhúzott mellettem, a motoros-robogósok többen visszafordultak, amivel a frászt hozták rám, hogy el ne essenek. Pedig a lehető legvisszafogottabban öltöztem fel, rám se ismernétek.
Hétfőn, vagyis holnap kezdődik a tréning, amin 8 nap alatt felkészítenek a munkámra, amit augusztusig fogok csinálni. Addig meg felfedezem KL-t, írok is hamarosan a városról, addig itt egy kép, ami nekem elég megdöbbentő volt. Tudtam, hogy szupermodern metropolisz, na de a koloniális európai agyam mégsem tudta befogadni, hogy ennyire. De ennyire:
Valamiért nem engedi a blog.hu összekapcsolni a bloggal, de van Maláj Mimpi insta is, kövessétek, itt sokkal több izgi kép lesz!
