Elég furcsa és érdekes, hogy az év nagyobbik részét végigelégedetlenkedtem, jelentős mértékben saját inkompetensségem, képességeim elherdálása, egyben életem legaktívabb és legszabadabb éveinek elpocsékolása miatt egy olyan évben, amelyet Indiában indítottam, majd gyors két hetes Sri Lankai nyaralással, India ENSZ FAO képviselőjével dolgoztam együtt személyesen, aki aztán melót is ajánlott, de én inkább otthagytam Indiát Malajziáért, ahol két egész ok állás közül választottam.
A kettő alatt és között pedig eljegyződtem, illetve eljegyeztük egymást Steve-vel, mennyivel jobban hangzik már a passzív mód nélkül. Gyakorlatilag ki is találtunk gyorsan az esküvőnket, helyszín lefoglalva, közben a bátyámék esküvőjébe is besegítettünk. Született egy csodálatos csoda unokahúgom, akinek azóta igazán büszke keresztanyja is vagyok. Könnyebb lettem kb 7 kilóval egy indiai gyomorfertőzésnek és 4 bölcsességfoggal egy kecskeméti szájsebésznek köszönhetően. Beleástam magam az indiai alapitványok működésébe, és jártam olyan faluban, ahol 2 hónapja vezették csak be az áramot. Az oszlopok itt tükörsimák es kerekek, hogy a vad elefántok ne tudják hozzávakarni magukat. Voltunk dzsungel esküvőn Mumbaiban és rúgtunk be talpig színes festékporban délután kettőkor a Holi fesztiválon.
Voltunk szavazni is Delhiben, majd keservesen zokogtam végig az éjszakát, taknyom nyálam összefolyt a gyomorgörcseimmel. Sokkolva szorongattuk az akkor épp egy hetes jeggyűrűinket. Legalább együtt vagyunk ebben.
Általában sokat sírtam tavasszal. És csak egyszer emlékszem örömkönnyekre: amikor előkerült a kis doboz Steve zsebéből azon az esős márciusi napon a szüleim házához közeli erdő mellett. Két gyűrűvel, úgy igazságos.
Júniusra már nagyon rossz volt.
44 fok, all times low önbizalmam, amit megtépáztak a ivy leage schoolokbol jövő hihetetlen kompetitív kollégáim, az indiai patriarchátus és a malajziai munkaerőpiac találkozása a belső bizonytalanságaimmal. Mégis mit keresnék én ott. Vagy akárhol, ami nem Magyarország. Addigra a teljes sehova nem tartozás érzés dominálta az életem. Csak Stevehez tartoztam, akit pedig kicsit megfofojtottam boldogágom egyszemélyes és kizárólagos felelősségével. Ekkor indultunk neki Rishikesh 4 csillagos resortjanak a Gangesz partján, hogy kicsit jó legyen. Itt találtunk élő skorpiót a párnánk alatt. De legalább amíg mellette feküdtem, halottnak hittük.
Mondjuk úgy, hogy jó volt kiszabadulni Indiából. Ittunk a reptéren.
Már volt jegyünk Malajziába, amikor Budapestre értünk.
Nehogy túl sokáig ott ragadjunk. Én mondjuk ragadtam volna tovább, minden ami otthonos és kényelmes volt, vonzott mint a mágnes, és még a Babó is ott volt, az a pár kilós kis álomillatú csoda. De megegyeztünk, hogy megyünk tovább, ez volt a terv már India előtt is. Amúgy is, mit csinálnánk most otthon. Szóval négy hét végkimerülés Budapesten, felvételi interjúk Malajziába, gyulladt fogak, sok alkohol és szuper barátok.
Eljönni megint fájt, majdnem annyira sajgott a szívem, mint a 4 üres lyuk az egy hete operált fogaim helyén. A Malajziába megérkezés sem oldott meg azonnal semmit. 3 napig jetlag, még fajdalmak és szétcsúszott kapcsolat.
Dühös voltam, magamra, Stevere, hogy minek jöttünk ide. Nincs itt semmink.
És aztán, pár héttel azok után a mélységes napok és éjszakák után, egyszer csak lett. Lett egy otthonunk. Egy csodálatos otthonunk. Olyan jó, amit elképzelni se mertünk volna. Lett egy jó munkám, lettek kollégáim és barátaim, akiket nagyon kedvelek. Szeretek bejárni dolgozni és szeretek hazamenni is. Már nem sírok esténként. Csak Karácsonykor kicsit, mert olyan meghitt ünnepet varázsoltunk magunknak kettesben, meg mert meghatódtam Anyán, aki sírt a Karácsonyfa előtt a képernyőmön. Hát én is sírtam.
Most jó.
Nem mondom, hogy minden tökéletes és könnyű, de most nagyon jó az élet.
(Angkor Wat, 2018 December 26)
2018 szélsőséges év volt.
Életem legmélyebb és legmagasabb pillanatai követték egymást.
De kétségkívül megérte. Sokkal többet tudok magamról most, mint 2018 elején. Sokkal többet tudok Steveről és a kapcsolatunkról is. Sokkal többet tudok Indiáról, Malajziáról, különböző kultúrákról, bár még mindig nagyon keveset. Sokkal többet tudok indiai NGO-krol és és amerikai fejlesztési alapítványokról, többet tudok majaziai businessekrol es multikban dolgozókról. Sokkal jobban értem, mitől jó egy tréning, és sokat tanultam megint arról, milyen nagyon más kultúrájú emberekkel dolgozni. Ebben a témában amúgy mindig meglep, mennyi fejlődni felfedezni való van, főleg a felszín alatt, a kevéssé nyilvánvaló dolgokban. A pici megszokásokban és rutinokban, amik nekünk alapok és azt gondoljuk, hogy másoknak is azok. Pedig pff, mennyire de nem!
Rájöttem, milyen apró vagyok a világban és kezdek megbékélni ezzel.
Az aprósságal az a baj, hogy a tetteim hatótávolsága is csak kicsi tud lenni, és nem tudok releváns változást generálni a világban, ami közben meg rendszerszinten rohad. Illetve lehet, hogy lenne egy olyan út és alternatív élet, amelyben mégis, de az mindenképpen a saját életem élhetetlenné tételével járna. Azt pedig nem tudom vállalni. Így marad az, hogy teszem, amit tudok, apróságom kis hatáskörében, odafigyelve arra, hogy jó és fenntartható életem legyen. Ez az egyik fontos szembenézése 2018-nak.
2019 az egyensúly kereséséről fog szólni továbbra is: a személyes jólétem, a kapcsolatom és családom jóléte, az egészségünk, a szakmai fejlődésem, a munkám kihívása, a kalandozás és utazás, de egyben biztonság megteremtése, és a világ legalább egy kicsit jobb hellyé tétele közötti finom egyensúly megtalálásáról. És mindezek között pedig az újradefiniált önmagam megismeréséről és megkedveléséről, akinek a prioritásai és céljai 2019-ben immáron távol esnek mondjuk a hat évvel ezelőttiekétől. Remélem, és talán tudom is, hogy ez így tök oké.
