Kis túlzással úgy érzem, hogy minden megváltozott, mióta idejöttem. És nem csak arról van szó, hogy átmenetileg tízezer kilométerre vagyok otthonról, egy tök más kultúrában, hanem arról, hogy én is változtam sokat.
A legnagyobb felismerésem az elmúlt két hétben az volt, hogy mennyire sok előítéletem van,
mennyire sztereotípiákban és dobozokban gondolkodom a világról, kultúrákról, vallásokról és emberekről. Kuala Lumpur és Malajzia máris csomó meglepetést okozott: felismertem az eurocentrikus koloniális gondolkodásomat és ugyanazzal a lendülettel el is kezdtem lebontani.
Az első hét nagyon intenzív tréninggel telt, amin összesen négyen voltunk nem malájok, mindenki 20 és 30 közötti frissen végzett diplomás és alapvetően jóarc. Megtanultuk, hogy kéne kb angolt tanítanunk, tanulókat gyűjtenünk, megszerveznünk az órákat és mindezt regisztrálnunk. A kormány finanszírozza a projektet, szóval elég sok papírmunka és amúgy gecisok meló, de ez most kevésbé izgat, mert még nagyon leköt a város és az emberek. De jön majd poszt a programról meg a politikáról is.
Még Kuala Lumpurban vagyok, segítek az itteni központokban dolgozóknak beindítani a tanítást és kb 2 hét múlva Borneóra költözöm, egy Sibuti nevű kis halászfaluba a tengerparton. Az indoklás annyi volt, hogy elég önálló embert kerestek, aki egzotikusabb kalandra vágyik. Én ilyennek tűntem, szóval bedobtak a legmélyebb vízbe. Eléggé bepánikoltam, amikor megtudtam, de most, hogy két hete KL-ben vagyok, lassan vágyom a dzsungelbe, a tengerbe és a faluba. De addig is leírom, mit láttam a városból és az emberekből, mert végre van egy kis szabadidőm.
A város
A város lenyűgöz. A szupermodern felhőkarcolók egymás mellett a belvárosban, körülöttük csodálatos növények. Kicsit kifele hatalmas toronyházak, mellettük laposabb lakónegyedek. És az eldugottabb kanyarokban, ficakokban egy-egy nyomortelep.
A bulinegyedben eléggé Miami a hangulat, bár még sosem jártam ott, így képzelem, csak kevesebb ázsiai masszőrrel, akik az utcán sorba ajánlgatják a szolgáltatásukat. A bulinegyed egyik részét konkrétan Times Square-nek hívják és valóban hasonló a hangulat, felhőkarcolók és rajtuk villogó reklámok mindenhol. Mc Do, KFC és H&M minden sarkon.
Ez a város a plázák fővárosa, tényleg minden sarkon van egy bazinagy. Elég lehangoló, hogy szinte ugyanazok a márkák vannak, szinte ugyanazzal a kínálattal – pulcsik, farmerok, miniruhák – ami elég érthetetlen, mivel 35 fok van és nagyon nem illik csupasz lábbal vagy akár vállakkal rohangálni. Szóval nem értem, ki veszi meg ezt a végtelen meleg és szexi ruhát, én már attól leizzadtam, hogy ránéztem egy pulcsira a boltban. A város közlekedése szuperfejlett, a 4-es metrót elég rég meghaladták, csomó metróvonal van, mindegyiken csak nőknek fenntartott metrókocsikkal.
Az éjszaka egy egészen más világ. A bulinegyed olyan, mint egy város a városban, teljesen más szabályokkal, normákkal és emberekkel. Nappal a muszlim szokásoknak megfelelően öltözött maláj nők és férfiak dominálnak az utcákon, vagyis a legtöbb nő hidzsábot (fejkendő) és hosszú ruhát/nadrágot visel, többnyire elég színeseket. De sok nem muszlim nőt is látni kendő nélkül, ők jellemzően kínaiak vagy indiaiak.
Éjszaka teljesen eltűnik a vallásos maláj lakosság az utcákról, és mivel nem isznak alkoholt, nem járnak bárokba. KL bulinegyede a kínaiak, japánok és más turisták játszótere. Meg a maláj férfiaké, akik kevésbé tartják szigorúan a vallási előírásokat. Az alkohol nagyon drága az adók miatt, egy korsó sima sör egy bárban 1400 forint kb, boltban alig lehet kapni. A bárok semmiben sem különböznek az otthoniaktól, ugyanúgy részeg emberek, flörtölő csajok és pasik, miniszoknyák és magassarkúk, hangos és szar zene. Nappal kinéznek, ha nyilvánosan megölelem a fiúhaverom az utcán, este simán random emberek smárolnak a tánctéren. Nappal kinéznek, ha rövidgatyát veszek, este akkor, ha nem vagyok elég csinibe’. Nappal kinéznek, ha alkoholt rendelek bárhol, főként nőként. Egy bárban furán néznek arra, aki nem iszik. Pedig ugyanabban a muszlim országban vagyunk.
Minden alkalommal kicsit kényelmetlenül érzem magam attól, hogy olyasmit csinálok itt, ami a maláj barátaimnak tilos.
Mégis elmegyek bulizni az európai haverjaimmal. Idejövünk egy muszlim országba és hozzuk a szokásainkat magunkkal, bulizunk, mintha otthon lennénk. Nem is értem, miért csináljuk, amikor sokkal érdekesebb dolgok vannak itt, amire költhetnénk a pénzüket és az időnket. Valószínűleg erős megszokás, hogy így kell szocializálódni.
Az emberek
Pedig a malájok nem így csinálják. Velük ebédelni megyek, meg sétálni meg shoppingolni. Nem buliznak és nem járnak el este sehova. És köszönik, király közösségi életük van. Oké, randizni se randiznak, férfi és nő nem maradhat kettesben sehol, amíg nem házasok. Nyilvános hely, mondjuk kávézó kb oké, de akkor is inkább legyen ott harmadik ember. A maláj lányokkal rengeteget beszélgettünk erről a tréning alatt. Mind a húszas éveik közepén járnak, sose volt barátjuk és nem tudják, milyen csókolózni vagy csak megölelni azt, akibe szerelmes vagy. Vágynak intimitásra, de elfogadták, hogy várniuk kell a házasságig, hogy megtapasztalhassák. Nem érzik, hogy lemaradnak valamiről, mert majd jön később. Csak éppen ők most sokkal jobban fókuszálnak a karrierjükre és nem akarnak még családot.
A múlt hétvégémet négy muszlim maláj lánnyal töltöttem, akik velem egyidősek, és a végére arra jutottam, hogy a fentiek ellenére nincs itt semmi látnivaló. Néhány kulturális különbséget leszámítva ugyanolyanok vagyunk.
Mindegyiküknek alapszakos diplomája van, szuperokosak és nagyon jól beszélnek angolul (Malajziában a felsőoktatás csak angolul megy). Meséltek a vágyaikról: utazni szeretnének egyedül a világban, még tanulni, saját projektet vezetni, könyvet írni, venni egy saját házat, egyetemen tanítani, vállalkozást alapítani és szerelembe esni. De rengeteg kétségük is van, nem biztosak magukban, félnek elmondani a véleményüket és aggódnak, hogy nem értenek igazán semmihez. Ahogy hallgattam őket, többször megdöbbentem azon, hogy én szóról szóra ugyanezeket gondolom a saját életemről és én is mondhattam volna az ő mondataikat. Persze különbségeket is azonosítottunk, főleg a vallás és magánélet területén, de minél jobban megismerem őket, ezek annál kevésbé tűnnek fontosnak. Még írok róluk később többet, csak emésztem még mindazt, amit tapasztaltam.
A valódi törésvonal (ha van ilyen) valószínűleg nem a muszlim – nem muszlim vagy Európa – Ázsia tengelyen van, hanem sokkal inkább a társadalmi osztályok tengelyén: a lányok ugyanúgy középosztálybeli családokból származnak és nagyobb városokban élnek, mint én, és egyetemre jártak, ahol nagy átfedésben ugyanazoktól szerzőktől olvasták ugyanazt. Alig várom, hogy hogy tudok majd kapcsolódni a borneói falu lakosaihoz.
De addig azért még van mire rácsodálkozni a városban is.
Fehérítés
Ha már a különbségeknél tartunk, azért a felszínen van belőlük sok. Például az, hogy én fehér vagyok, és ezért nagyon sokan megbámulnak. Főleg a férfiak, de legújabban a tinédzser lányokon vettem észre, hogy nagyon néznek, sőt a héten jó sok szelfi is készült az utcán, a könyvtárban meg a plázában tizenéves lányokkal és fiúkkal. Ez egy nagyon fura szokás, ami elég kényelmetlenül érint, mert van benne egy erős koloniális hangulat, de kezdem elfogadni, hogy ez most ilyen, és igyekszem mindenkivel nagyon kedves lenni.
A fehér bőr itt a szépség netovábbja, ezért minden kozmetikumba bőrfehérítőt tesznek. A bőröm megőrült az itteni klímától, soha nem tapasztalt kamaszpattanásaim nőttek, amiket csodálatosan szerencsés európai születésem és sápadt bőröm ellenére most kénytelen vagyok bőrfehérítővel kevert arctisztítóval kezelni. Mondjuk most pont jól jön, mert ma a boltba menet rákvörösre sütöttem az arcom a napon.
További érdekességek, amiket két hét alatt felfedeztem:
Nem használnak wc papírt. Minden vécében van fenékmosó csap. Nem bide, hanem zuhany/slag. A mi szállásunkon a zuhany ugyanaz, mint a wc, így:
Nem használnak kést sem. Helyette kanállal szedik szét a csirkét például. Vagy csak kézzel esznek. De többször kiröhögtek a késem miatt ebédnél. Minden étteremben van csap, hogy megmoshasd a kezed, miután mindent betoltál kézzel.
Alapvetően kezdem megszokni, hogy itt vagyok, és végtelenül élvezem, ami történik. Megtapasztalom a világ másik részét, ami egyrészt nagyon más, másrészt viszont pont ugyanolyan mint otthon. Még két hét KL, aztán megint új kaland kezdődik Borneón.
