Elég furcsa és érdekes, hogy az év nagyobbik részét végigelégedetlenkedtem, jelentős mértékben saját inkompetensségem, képességeim elherdálása, egyben életem legaktívabb és legszabadabb éveinek elpocsékolása miatt egy olyan évben, amelyet Indiában indítottam, majd gyors két hetes Sri Lankai nyaralással, India ENSZ FAO képviselőjével dolgoztam együtt személyesen, aki aztán melót is ajánlott, de én inkább otthagytam Indiát Malajziáért, ahol két egész ok állás közül választottam.

A kettő alatt és között pedig eljegyződtem, illetve eljegyeztük egymást Steve-vel, mennyivel jobban hangzik már a passzív mód nélkül. Gyakorlatilag ki is találtunk gyorsan az esküvőnket, helyszín lefoglalva, közben a bátyámék esküvőjébe is besegítettünk. Született egy csodálatos csoda unokahúgom, akinek azóta igazán büszke keresztanyja is vagyok. Könnyebb lettem kb 7 kilóval egy indiai gyomorfertőzésnek és 4 bölcsességfoggal egy kecskeméti szájsebésznek köszönhetően. Beleástam magam az indiai alapitványok működésébe, és jártam olyan faluban, ahol 2 hónapja vezették csak be az áramot. Az oszlopok itt tükörsimák es kerekek, hogy a vad elefántok ne tudják hozzávakarni magukat. Voltunk dzsungel esküvőn Mumbaiban és rúgtunk be talpig színes festékporban délután kettőkor a Holi fesztiválon.

Voltunk szavazni is Delhiben, majd keservesen zokogtam végig az éjszakát, taknyom nyálam összefolyt a gyomorgörcseimmel. Sokkolva szorongattuk az akkor épp egy hetes jeggyűrűinket. Legalább együtt vagyunk ebben.

Általában sokat sírtam tavasszal. És csak egyszer emlékszem örömkönnyekre: amikor előkerült a kis doboz Steve zsebéből azon az esős márciusi napon a szüleim házához közeli erdő mellett. Két gyűrűvel, úgy igazságos.

Júniusra már nagyon rossz volt.

44 fok, all times low önbizalmam, amit megtépáztak a ivy leage schoolokbol jövő hihetetlen kompetitív kollégáim, az indiai patriarchátus és a malajziai munkaerőpiac találkozása a belső bizonytalanságaimmal. Mégis mit keresnék én ott. Vagy akárhol, ami nem Magyarország. Addigra a teljes sehova nem tartozás érzés dominálta az életem. Csak Stevehez tartoztam, akit pedig kicsit megfofojtottam boldogágom egyszemélyes és kizárólagos felelősségével. Ekkor indultunk neki Rishikesh 4 csillagos resortjanak a Gangesz partján, hogy kicsit jó legyen. Itt találtunk élő skorpiót a párnánk alatt. De legalább amíg mellette feküdtem, halottnak hittük.

Mondjuk úgy, hogy jó volt kiszabadulni Indiából. Ittunk a reptéren.

Már volt jegyünk Malajziába, amikor Budapestre értünk.

Nehogy túl sokáig ott ragadjunk. Én mondjuk ragadtam volna tovább, minden ami otthonos és kényelmes volt, vonzott mint a mágnes, és még a Babó is ott volt, az a pár kilós kis álomillatú csoda. De megegyeztünk, hogy megyünk tovább, ez volt a terv már India előtt is. Amúgy is, mit csinálnánk most otthon. Szóval négy hét végkimerülés Budapesten, felvételi interjúk Malajziába, gyulladt fogak, sok alkohol és szuper barátok.

Eljönni megint fájt, majdnem annyira sajgott a szívem, mint a 4 üres lyuk az egy hete operált fogaim helyén. A Malajziába megérkezés sem oldott meg azonnal semmit. 3 napig jetlag, még fajdalmak és szétcsúszott kapcsolat.

Dühös voltam, magamra, Stevere, hogy minek jöttünk ide. Nincs itt semmink.

És aztán, pár héttel azok után a mélységes napok és éjszakák után, egyszer csak lett. Lett egy otthonunk. Egy csodálatos otthonunk. Olyan jó, amit elképzelni se mertünk volna. Lett egy jó munkám, lettek kollégáim és barátaim, akiket nagyon kedvelek. Szeretek bejárni dolgozni és szeretek hazamenni is. Már nem sírok esténként. Csak Karácsonykor kicsit, mert olyan meghitt ünnepet varázsoltunk magunknak kettesben, meg mert meghatódtam Anyán, aki sírt a Karácsonyfa előtt a képernyőmön. Hát én is sírtam.

Most jó.

Nem mondom, hogy minden tökéletes és könnyű, de most nagyon jó az élet. 

(Angkor Wat, 2018 December 26)

2018 szélsőséges év volt.

Életem legmélyebb és legmagasabb pillanatai követték egymást.
De kétségkívül megérte. Sokkal többet tudok magamról most, mint 2018 elején. Sokkal többet tudok Steveről és a kapcsolatunkról is. Sokkal többet tudok Indiáról, Malajziáról, különböző kultúrákról, bár még mindig nagyon keveset. Sokkal többet tudok indiai NGO-krol és és amerikai fejlesztési alapítványokról, többet tudok majaziai businessekrol es multikban dolgozókról. Sokkal jobban értem, mitől jó egy tréning, és sokat tanultam megint arról, milyen nagyon más kultúrájú emberekkel dolgozni. Ebben a témában amúgy mindig meglep, mennyi fejlődni felfedezni való van, főleg a felszín alatt, a kevéssé nyilvánvaló dolgokban. A pici megszokásokban és rutinokban, amik nekünk alapok és azt gondoljuk, hogy másoknak is azok. Pedig pff, mennyire de nem!

Rájöttem, milyen apró vagyok a világban és kezdek megbékélni ezzel.

Az aprósságal az a baj, hogy a tetteim hatótávolsága is csak kicsi tud lenni, és nem tudok releváns változást generálni a világban, ami közben meg rendszerszinten rohad. Illetve lehet, hogy lenne egy olyan út és alternatív élet, amelyben mégis, de az mindenképpen a saját életem élhetetlenné tételével járna. Azt pedig nem tudom vállalni. Így marad az, hogy teszem, amit tudok, apróságom kis hatáskörében, odafigyelve arra, hogy jó és fenntartható életem legyen. Ez az egyik fontos szembenézése 2018-nak.

2019 az egyensúly kereséséről fog szólni továbbra is: a személyes jólétem, a kapcsolatom és családom jóléte, az egészségünk, a szakmai fejlődésem, a munkám kihívása, a kalandozás és utazás, de egyben biztonság megteremtése, és a világ legalább egy kicsit jobb hellyé tétele közötti finom egyensúly megtalálásáról. És mindezek között pedig az újradefiniált önmagam megismeréséről és megkedveléséről, akinek a prioritásai és céljai 2019-ben immáron távol esnek mondjuk a hat évvel ezelőttiekétől. Remélem, és talán tudom is, hogy ez így tök oké.

2018 december van. Több mint egy éve és négy hónapja költöztünk el otthonról először Indiába (Chicagon keresztül), majd idén július végén egy hónapra haza Budapestre, majd szeptemberben Kuala Lumpurba, Malajziába. Most itt élünk egy modern felhőkarcoló alacsony részén a harmadikon, mert kell az otthonosság közel a földhöz. Mégiscsak a világ egyik leglaposabb országának gyermekei vagyunk.

(Kilátás a házunk tetejéről KL-ben.)

Rengeteg minden történt, rengeteg érdekes helyen jártunk, millió különböző vallású, etnikumú, gazdasági hátterű emberrel találkoztam, szívtam magamba a világot. Sokszor nagyon rossz volt és nehéz, sokszor nagyon izgalmas, máskor kellemes. Dolgoztam indiai állami cégben azon, hogy a CSR fejlesztési pénzeiket ne kizárólag a politikusok igényeinek kielégítésére használják, és most pedig Malajziában azon, hogy a multik egy kicsit emberségesebben működjenek, erőszakmentes kommunikáción, inkluzív csapatmunkán és társaikon keresztül.

De most nem az elmúlt másfél év történéseiről szeretnék írni egytől egyig, nem is a melóimról, amik mind elég érdekes fordulatok voltak az életemben, hanem éppen arról, hogy miért nem írtam egy betűt sem ezekről az elmúlt másfél évben.

Most egy kis idő elteltével és kicsit hozzászokva a nagyon messzire szakadt expat léthez, az a legjobb tippem, hogy ennek köze van a friss szorongáshoz és bűntudathoz, amit Magyarország elhagyása váltott ki, és amit még mindig nem tudok se lenyelni, se kiköpni.

Amikor azon szoktam gondolkodni, hogy megosszam-e a Facebookon az életem történéseit, amióta expat lettem, általában két forgatókönyv játszódik le a fejemben, ellentétes érzésekből hasonló eredményre jutva.

Ha túl jól vagyok, akkor azért nem akarom megosztani, ha szarul, akkor meg azért.

Valahogy így:

1. Opció: Alapvetően nagyon jól érzem magam, csodálatos egzotikus helyekre jutottam el és gyönyörű tájakon ámuldozom minden nap.

Ekkor igazán nem kéne a Magyarországon élő barátaim orra alá dörgölni, hogy milyen szuper életem lett hirtelen, mennyivel jobb nekem, amióta nem lapátolom a magyar politika szarját. Nem elég, hogy ebből kiugrottam és letettem minden felelősséget, de még nagyon látványosan nyaralok is. Így nem született még képes poszt sem például a sri lankai utunkról a falamra.

(Sri Laka egy hatalmas állakert, láttunk vadon elefántot, krokodilt, babakígyót, tengeriteknőst, delfineket és messziről kékbálnát is. Eddig vezeti a toplistánkat.)

2. Opció: Nagyon szarul vagyok, utálom, ahol vagyok, súlyos honvágy gyötör és őszintén még a melómnak sincs értelme amiért idejöttem.

Nagyjából így írható le az indiai (vagyis delhii) egy évünk nagyobbik része. Amikor pedig ilyen szar, akkor az embernek semmihez nincs kedve és a napi depresszió épp eléggé leköti, nemhogy még blogposztokat írjon saját nyomoráról. Főleg, hogy a social media logikája egyszerűen abba kondícionált bele, hogy csak a szépet és jót szabad megosztani, az egésznek az a célja, hogy megmutasd a világnak, hogy milyen fasza vagy, milyen fasza döntéseket hozol és milyen jó neked. Ha sok lájk jön rá, akkor te magad is elhiszed, mindenki jól járt! Na de mi van, ha nem hoztál jó döntéseket? Mi van, ha a hangzatos külfödre költözésed nehéz, szar és nem olyan mint vártad?

(Risikesh, jóga és medtációs paradicsom a Gangesz partján, ez pedig az erkélyünk. Az mondjuk nem látszik a képen hogy nettó 44 fok van és előző éjjel egy élő skorpiót találtunk az ágyunkban.)

Well, nekünk az segített, hogy elhitettük magunkkal, hogy mégse olyan rossz ez, hogy Delhi mégse olyan élhetetlen, hogy sokat tanulok a melómból, és annak is van értéke, ha rendesen megértem, hogy működik az állami korrupció – belülről. És valóban láttunk sok érdekeset, és végül ezeknek egy kis töredékét meg is osztottam – hangsúlyozván saját magam számára is, hogy mégiscsak “jó” ez. Ebből jött ki az, hogy mindenki, akivel nem voltunk szoros Skype kapcsolatban az egy év alatt és csak a posztokat látta, igazán meglepődött, amikor az “és milyen volt India?” kérdésre azt a választ kapta tőlünk, hogy szörnyű. Majd egy másfél órás panaszkodás-cunamit, hogy egészen pontosan hogyan és miért.

(Delhi Pekinggel versenyez a világ legszenyezettebb levegőjéért.)

De van más oka is annak, hogy ez így alakult: megintcsak a Magyarországgal kapcsolatos bűntudat. Ami ebben az esetben éppen ellenkező előjellel működik: ha már otthagytam az otthonom, otthagytam a családom és barátaim, ha már meg sem próbálok semmit tenni az ellen, hogy Magyarország tovább zuhanjon a fasizálódás szakadékába, akkor legalább már jól is érezhetném magam.

Komolyan azért jöttem el, hogy nyomorúságos és szorongó életem legyen távol? Ezért igazán felesleges volt, a Deák épp megtette.

(Egyedüli fehér fiatal nőként egy férfi többségű indiai állami cégben a vártnál is nehezebb az élet.)

Tehát bűntudatom van, amikor jól érzem magam az expat létemben, és akkor is, amikor szarul. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy összerakjuk, hogy

a szorongásom és bűntudatom valószínűleg nem a pillanatnyi élethelyzetemtől függ.

Mert ugye az a rész, hogy van amikor tök jó minden és van, amikor elég szar, nem újdonság, egyszerűen ilyen az élet. És expatként Indiában vagy Malajziában is ilyen az élet. Indiában is és itt is ugyanúgy dolgozom, bejárok egy melóhelyre, csinálok érdekes és kevésbé érdekes dolgokat, vannak nagyon jó arc és idegesítő munkatársaim is, vannak napok, amikor nem bírok felkelni és van, amikor tök örülök, hogy bemehetek dolgozni. Itt él velem a szerelmem és vőlegényem, tervezgetjük az esküvőnket. Hétvégéken néha elmegyünk sörözni, találkozunk emberekkel, de akkor másnaposak vagyunk vasárnap. Vagy inkább csak otthon döglünk, filmezünk, takarítunk és pingpongozunk. Gyakran utazunk hétvégente, kicsit egzotikusabb helyekre mint Debrecen, belátom, ez tényleg különbség. Meg az, hogy itt nem vagyunk akivisták, nincsenek itt a legjobb barátaink, se a családunk. Ami pedig sokszor iszonyú nehéz.

(Ez a látvány minden alkalommal könnyekkel jár.)

De talán a konklúzió az tud lenni, hogy a Magyarország vs nem Magyarország (esetleg egy ázsiai messzi ország, ahogy mi csináljuk) kérdésben nincsen objektív jó döntés. Se pedig rossz. Csak döntések vannak és azoknak következményeik,

prok és kontrák csomagban jönnek minden esetben.

Én tudom, hogy nem vagyunk rosszabb emberek amiatt, hogy eljöttünk. Ahogyan a sok-sok expattársunk sem azok. Azért jöttünk el, hogy jobbá tegyük az életünket, annak fényében, hogy már hasznunk nem volt otthon politikai szempontból. Vagy legalábbis így éreztük. Hogy feltöltődjünk és majd később újra legyen energiánk az emberiség kollektív önsorsrontásával szembeszállni. Tudom, hogy ez számunkra jó döntés.

Már csak a következményeivel kell megtanulnom jobban együttélni. Nem szégyellni, ha jobb az életünk itt mint Budapesten és azt sem, ha néha rosszabb. Nem összehasonlítani folyamatosan. Nem aggódni, hogy ki mit gondol a döntésünkről. Nem akarni minden nap megvédeni azt, ki tudja kitől. Nem védekezni amiatt, hogy épp nem életem melóját csinálom, cserébe hogy itt élünk. Nem folyamatosan átmenetiként tekinteni az életemre, amelyben nem csak a családom, de én is azt várom, hogy mikor megyünk már haza. Valószínűleg nem megyünk haza jó sokáig.

Elég sokáig ahhoz, hogy ideje legyen az expat-lét lelki oldainak feldolgozására hosszú távú megoldást találnom. Nagyon nem ez volt a terv még pár éve, de nekem most mégis ez az egyik legnagyobb feladatom az utolsó húszas évemre.

(És ehhez a lehető legjobb helyen vagyok éppen.)

Lassan két hete hazaértem. És sokkal, de sokkal jobban vagyok, mint mielőtt elmentem. Ez Malajziának köszönhető, és mindannak az élménynek, amit ez a fél év adott.

Többen mondták, hogy átmentem Oravecz Nórába Malajziában. Ők semmiképpen ne olvassanak tovább, mert ez a legolyanabb poszt lesz. 

Nagyon szarul voltam, amikor elindultam itthonról. A szorongás olyan szinten megzabált, hogy voltak olyan napok,amikor nem voltam képes felállni az asztalom elől, ahol semmit nem csináltam, csak egész nap pörgettem a facebookot. Felmondtam a munkámban, mert nem éreztem motivációt továbbcsinálni. Rettegtem a jövőtől, és semmire nem éreztem képesnek magam. Semmi nem érdekelt. Kivéve, hogy minél messzebbre kerüljek az országtól és ettől a helyzettől. 

Azt mondják, hogy általában nem megoldás elrohanni a problémák elől, mert az ilyen lelki jellegű parák úgyis követnek mindenhova. Ez részben igaz, mert a kinti melómban is megéltem ugyanazokat a félelmeket és szorongást, mint általában itthon. De ahogy teltek a hetek, úgy egyre nyugodtabbá váltam, a frusztráltságom és az örök kis gombóc a gyomromban kezdett megszűnni. Ez pedig a környezet radikális megváltozásának volt köszönhető, amire tényleg hatalmas szükségem volt. 

1. Távolság 

A távolság az itthoni életemtől elképesztően felszabadítóan hatott rám. Aki pár évnél többet élt Magyarországon, és kicsit is megérinti a politikai helyzet, az pontosan megérti, milyen csodálatos ettől távol kerülni legalább egy kis időre. Az én életemnek meg pláne egészségtelenül fontos részét tették ki a közügyek az elmúlt években. Borneón viszont hónapokig híreket sem olvastam, egyrészt annyi melóm volt, másrészt nem is akartam. Nem képben lenni csodálatos érzés volt. 

De nem csak a politikától van távol az ember, hanem a családjától, a barátaitól és a megszokott közösségétől is. Nincsenek családi problémák, rokonlátogatások, nincsenek baráti sörözések sem minden második este. Ugyan természetesen beszéltem a családommal és a barátaimmal, amikor kölcsönösen úgy éreztük, de azért messze nem ért el oda annyi probléma, kérdés, kibeszélni- és megoldanivaló, mint ami itthon elért volna. 

2. Magány

A kisebb közösségi életből pedig az is következik, hogy nagyon sokat voltam egyedül. Találkoztam persze emberekkel és voltak, akikhez közelebb kerültem, de a közösségi eseményekkel eltöltött időm a töredéke volt a budapestinek. A szabadidőmet jellemzően egyedül töltöttem, ez főleg a hétvégéken volt feltűnő és furcsa az elején. Aztán elkezdtem élvezni. Felismertem annak a szépségét, hogy mindenről én döntök egyedül, akkor és azt és úgy csinálom, ahogyan nekem jólesik. Senkinek nem kell beszámolni, senkivel nem kell egyeztetni. És csodálatos helyek vettek körbe, amik csak arra vártak, hogy felfedezzem őket. 

Ezek a magányos felfedező túrák pedig számtalan lehetőséget adtak arra, hogy az élet nagybetűs dolgain merengjek filmjelenetes zenei aláfestéssel a fülemben. Amióta hazajöttem nagyjából már egy percem sincs erre, mert teljesen leköt, hogy mindenkivel találkozzak, akivel kölcsönösen szeretnénk, meg hogy elkezdjem és berendezzem az új életemet itthon. 

A mindennapi úgynevezett rohanásban nem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan luxuskérdéseken gondolkodjunk, mint hogy akkor mégis hogyan és mikor keletkezett a Föld és mégis mi értelme van a létezésünknek. Márpedig a Föld legöregebbi esőerdeinek a mélyén egyszerűen nem lehet máson gondolkodni. Meg nem is érdemes. 

Volt időm, terem és kedvem csomó mindent végiggondolni a saját életemmel és saját magammal kapcsolatban is. Azt is mondhatnám, hogy végre megismertem önmagam, de ettől a mondattól még nekem is kiakad az Oravecz-Coelho mérőm. 

3. Tiszta lap

Ehhez az is kellett, hogy teljesen tiszta lappal indulhassak egy távoli országban. Amint felszálltam a repülőre Ferihegyen, minden egyes jelzőt, pozíciót, címkét, amit valaha viseltem, levetkőztem. Malajziában mindaz, amit itthon csináltam jelentéktelenné vált, és a címkétlenség elhozta az elvárásoktól való szabadságot is. Mert a különböző címkék és eredmények gyakran elvárásokkal társulnak. Ha egyszer megcsináltad, akkor másodszorra is elvárható, ha valamiben jó voltál, akkor folytatást, sőt fejlődést várnak tőled mások. Vagy ha ez nem is van így feltétlenül, te azt gondolod, hogy mások ezt gondolják, és ettől belefrusztrálod magad ebbe a teljesítménykényszerbe. Vagy hát legalábbis én. 

És nem csak a közösségem tudott végre lecsupaszítva látni, hanem én saját magamat is, ami még fontosabb volt. Hajlamosak vagyunk azonosítani saját magunkat azzal, amivel foglalkozunk, a munkákkal vagy jobb esetben hobbinkkal. Én például sehogy máshogy nem tudtam megfogalmazni, hogy milyen vagyok, csak azon keresztül, amiket csináltam. Pedig az emberek önmagunkban, puszta létükben és izgalmasak és értékesek. Na, ezt is leírtam. 

4. Jövőtlenség

Az is szuper az egészben, hogy belátható időre szól. Tudod, hogy ez csak egy szakasz az életben, aminek viszonylag hamar vége lesz. Ez azért tök jó, mert nem merül fel ott és akkor egy csomó olyan kérdés, ami itthon már igen. Amikor a munkádról gondolkodsz, nem kell azon aggódnod, hogy fejlődsz-e eleget vagy, hogy vajon tudnád-e ezt csinálni a következő 10 évben is. Ugyanez igaz a magánéletre is. Ha véletlenül összesodor valakivel az út, akkor sem kell azon aggódni, hogy felhív-e holnap, vagy összeveszünk-e majd évek múlva a válfák elosztásán a közös szekrényünkben. Az idő az út végéig tart, és nem aggaszt, mi van utána, annyira érdekel, mi van addig. Illetve sokat gondolkodtam azon, hogy mit szeretnék igazán, mi tenne boldoggá a jövőben, de egészen csodálatos módon nem akadtam fenn az oda vezető út operatív apróságain. 

5. Csodaszépség

Az eddigieket mind átélhettem volna akárhol a Földön, mert csak távolság és magány kellett hozzájuk. De mindehhez még hozzájárul, hogy lenyűgözően gyönyörű helyeken jártam. Az igazán méltóságteljes szépség engem mindig magával ragad és kiörli az agyamból a negatív gondolatokat. Egyszerűen nem lehet nem csodálatosnak látni a világot egy leszakadó szikla tetején a dzsungelben, ahogy a naplementét bámulja az ember a Dél-kínai tengeren. 

De amúgy ehhez sem kell elmenni Borneóig. Ma este például egészen hasonló tripem volt végigbiciklizve a Margít-hídon meg a budai rakparton. Tátott szájjal bámultam Budapestet. De ahhoz, hogy ezt ennyire tudjam élvezni, kellett ez a fél éves távolságtartás. Mint ahogy a megromlott hosszú kapcsolatoknak is kell egy kis távolság, amikor mindenki végig tudja gondolni, hogy mit vár a másiktól, hogyan akarja folytatni, akarja-e egyáltalán. 

Én arra jutottam, hogy nagyon is. Elmentem, megjavítottam a kapcsolatom saját magammal, megértettem picit jobban a világot, flesseltem sokat az élet értelmén, és a frissen szerzett lelki békémmel hazajöttem belevágni új dolgokba. És most sokat dolgozom azon, hogy megtartsam ezt a békét és lelkesedést, bármilyen nehéz is lesz a kék plakátok árnyékában. 

Nem tudom, hogy másokkal is ez történik-e, egy hosszú út abszolút nem garancia minden lelki baj megoldására. De nekem eléggé bejött, és ezért csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy ha megtehetitek és vágytok rá, akkor induljatok el. Ázsia nincs olyan messze, mint gondoljuk, és rengeteget tud adni a kézenfekvő szépségeken és kulturális felfedezéseken túl. 

Ha korábban bárki megkérdezett, mitől félek a legjobban, mindig két dolgot említettem: a magányt és a sötétséget.

Álalános iskolásként a Nomád Táborban minden nyáron volt bátorság próba. Végig kellett menni egy sötét szakaszon az erdőben a táboron kívül, ahol az idősebbek ijesztgettek minket. Ma is pontosan fel tudom idézni azt az elemi rettegést, amit akkor éreztem. Azt hiszem, azóta sem féltem soha semmitől annyira, mint akkor ott a sötét erdőben a csillagos ég alatt egyedül, várva az ijesztésekre. És ez a rettegés a sötét erdőktől és az egyedülléttől azóta sem enyhült.

Egészen múlt vasárnapig, amikor egyszer csak egyedül találtam magam a korom sötétben a világ egyik legszebb és legérintetlenebb esőerdejében Borneó szívében. Méghozzá egy olyan szakaszon, ahol pár órával korábban két viperát is láttam a fákon az ösvény mellett.

De valahogy most ez a dzsungel és benne az egzotikus állatok nem ejtettek pánikba: a rettegés helyett végtelen nyugalmat éreztem éreztem ott egyedül a sötétben a dzsungelben a csillagok alatt.

Zöld. Szuperzöld.

Az esőerdőt Mulunak hívják, Borneó középső részén fekszik, Sarawak állam északi részén, és csak repülővel érhető el, nem vezet oda szárazföldi út. A világ legnagyobb barlangjai fekszenek az erdő alatt és a hatalmas sziklák belsejében. Egyetlen kis falu fekszik a dzsunelben a folyó mentén, aminek a pár száz lakója ma már a turizmusból él. Mulu ugyanis az UNESCO Világörökségének része és elég sok kalandvágyó turistát vonz a maga sokmillió éves barlangjaival, hihetetlen gazdag esőerdeji élővilágával és őrült élénk színeivel.

Borzasztó másnaposan szálltam le a picike gépről Mulu icipici kis repterén és indultam el a park felé a tűző napsütésben a saját halálomat kívánva, amiért előző nap megittam a hatodik sört is, amit a barátaim elém raktak Miriben (ami a legközelebbi nagyváros).

De abban a pillanatban, amint lekanyarodtam a főútról és megláttam Mulu káprázatos hegyeit, ahogy egészen zavarbaejtő elenganciával hatolnak bele a tejfehér felhőkbe, Mulu minden érzékszervem és gondolatom felett átvette az irányítást.

Semmi más nem volt 48 órán keresztül, csak a zöld összes lehetetlenül élénk árnyalata, a dzsungel zaja és végtelen békéje.

Denevércirkusz és ropogtatnivaló.

Oké, meg a turistacsoportok, akikre rá voltam kényszerítve, mert a barlangokat, csak szervezett túra keretében lehetett bejárni. Második nap estefele jutottam így el a világ legnagyobb barlangi termével rendelkező barlangjába, a Deer Cave-be, ami 3.5 km séta az erdőben a központtól, ahol laktam.

A Deer Cave két dologról híres rekordméretén kívül: a fő bejárata Abraham Lincoln profilját ábrázolja belülről és amúgy kb 3 millió denevér otthona. Akik este 6 körül egyszerre repülnek ki éjszakai kalandjukra, nagyon látványos légi showt alkotva negyed órán keresztül.

A park annyira ráérzett erre a bulira, hogy a barlang bejárata elé konkrét lelátót építettek és chipset és kólát árulnak a turistáknak az élmény teljessége kedvéért. Ez a része eléggé feidegesített, mert a sok többnyire nyugat-európai turista meg is vette a chipset és az egészen természetfeletti denevér show alatt a Pringles ropogását kellett hallgatnom a denevérek és a dzsungel más csodás zajai helyett.

Hagyjátok békén a békém.

A denevér exodus után mindenki szabadon mehetett amerre akart. A legtöbben azonnal visszaindultak a táborba szerencsére, én meg elfeküdtem a padon, bedugtam a zenémet a fülembe és még sokáig bámultam az aranyszínben csillogó hatalmas sziklákat, ahogy ment le a nap.

Megvártam, amíg az utolsó pár is visszaindult, és teljesen utolsóként még ugrándoztam és pörögtem kicsit a sziklák aljában. Mostanában viszonylag sokat csinálom ezt csodálatosan szép helyeken, amikor egyedül vagyok és boldog vagyok. És általában egyedül és boldog vagyok itt.

Na de azt nem raktam össze, hogy a naplemente bámulása bizony hamarosan sötétet is jelent és a 3.5 km út azért nem rövid. Félhomályban indultam neki az erdőnek, még zenével a fülemben. De hamar elkezdtem félni. Leállítottam a zenét és hallgattam inkább az erdő hihetetlenül hangos zaját: tücskök, madarak, cipirelő és susogó dolgok. Nem tudom pontosan mi micsoda csak azt, hogy nem lehet nem rá figyelni. És hogy nagyon megnyugtató. Gyalogoltam nyíl egyenesen az erdőben teljesen egyedül figyelve a zajokra ahogy egyre sötétebb lett.

És akkor eggyé váltam az anyatermészettel.

Felidéztem a tábori emlékemet az erdőben. Most is féltem, de messze nem úgy. Végiggondoltam, hogy mi is történik velem éppen: egy dzsungelben gyalogolok egyedül éjszaka Borneó közepén. Sehol senki, teljesen egyedül vagyok a természetben. Ha bármi történik, akkor senki nem fog segíteni, senki nem is tudja, hogy itt vagyok. Csak magamra számíthatok. És ez életemben először nem pánikkal, hanem erővel töltött el. Nagyon bátornak és erősnek éreztem magam.

Tudtam, hogy semmi rossz nem fog történni.

Igen, láttam kígyókat ezen a szakaszon pár órával korábban, de azt is láttam, hogy nem nagyon mozdulnak. Teljesen nyugodtan hesszeltek a fákon, abszolút leszarva mindent és mindenkit.

Ez ilyen egocentrikus gondolkodás az ember részéről, hogy azt gondoljuk, hogy mivel egy kígyó meg tud ölni egy embert a mérgével, meg is fogja támadni. Hát nem fogja. Leszarja. A kígyó világában én totálisan jelentéktelen vagyok. Amíg nem bántom, ő sem fog engem. És ez igaz az összes pókra és fura állatra, amikkel Borneón találkoztam. Szóval az állatoktól nem félek. A növényekhez nem nyúlok. Emberek meg nincsenek a környezetemben. Ennyi, nincs mitől rettegni.

Mire ide jutottam a gondolatmentben, már korom sötét volt. Megálltam egy jópár percre, hogy igazán kiélvezzem azt a földöntúli nyugamat, ami elöntött. Becsuktam a szemem és nagyon mélyen belélegeztem az erdő minden kis rezdülését. Teljesen a részévé váltam.

Egyszerre volt nagyon intenzív a létezésem, minden érzékszervem tett róla, hogy maximálisan jelen legyek a helyzetben, és egyszerre voltam teljesen jelentéktelen kis porszeme az univerzumnak ott a hatalmas dzsungel közepén egyedül.

Azért az út maradék részére bekapcsoltam a telefonom zseblámpa fukcióját, és megkönnyebbülést éreztem, amikor visszaértem a táborba. Még vagy egy órán keresztül ültem a ház teraszán az erdőt hallgatva és lubickolva az élményben.

Nem félek többet sem az erdőtől, sem a magánytól. Új félelmeket kell keresnem.

• Ha arra kérlek, hogy képzeld el a Borneón élő embereket, akkor milyen kép ugrik be?
• Semmilyen, mert fogalmad sincs, hol van Borneó?
• Dél-Kelet Ázsia, egy bazinagy sziget Indonézia és a Fülöp-szigetek között, északi része Malajziához, déli része Indonéziához tartozik és az érintetlen dzsungeleiről, hegyeiről és bennszülött törzseiről híres.

• Na most?

Mielőtt idejöttem, meg voltam róla győződve, hogy itt mezítlábas, félmeztelen, tetovált törzsi arcok élnek, akik a dzsungelben  laknak bungalókban és szellemeket idéznek esténként.

Nagyjából egész Malajziát így képzeltem, és ezt a kolonialista, nyugati gondolkodásmódot elég jól (mondjuk szándékosan) tükrözi a blogom még Budapesten készült dizájnja is (amiért nagy köszönet Pistinek).

Dzsungelből légkondiba

 Az igazság ehhez képest az, hogy ugyan van a dzsungel, vannak a törzsek és vannak mezítlábas tetovált arcok is, sőt nagyjából mindenki hisz a szellemekben, de a túlnyomó többség mégiscsak légkondícionált irodákban, hotelekben és étteremekben dolgozik magassarkúban és nyakkendőben, városokban él és plázákban tölti a hétvégéit.

Azok is, akiknek a dédszülei még vadásztak a dzsungelekben, tradícionális törzsi falvakban éltek és az erdő szelleméhez imádkoztak.

A kapitalizmus (és a brit gyarmatosítók) tökéletes munkát végzett, kihozta Borneó népeit az erdőből és fotocellás ajtók mögé zárta őket.

Kuchingi utcakép mecsettel (a többség keresztény Borneon, annak ellenére, hogy Malajzia muszlim ország)

 A munkámnak köszönhetően több száz helyivel kerültem kapcsolatba és mivel beszélgetős órákat tartok, ezért elég sokat megtudtam az életükről. Kuchingban vagyunk, Sarawak állam fővárosában, ami egy 600 ezres város,

minden megvan itt, ami Budapesten, csak kicsit kisebb. Folyó a város közepén, éttermek, bárok, bevásáróközpontok, közlekedési dugók, McDonaldsok és KFC-k, H&M és mozik, sétálgató párok és családok, kutyák és macskák, koszos utcák.

Kuching = macska malájul, szóval szerencsére elég erősek tematikus szobrokban

Mivel ez a helyi főváros, még itt a legjobbak az álláskeresési lehetőségek Borneón. De itt is eléggé küzdenek a fiatalok, ami munka van, az durván alulfizetett és kemény.

Hat nap munka hatvanezer

 A kezdő frissdiplomás fizetés egy hotelben vagy marketig ügynökségnél pl 800-1000 ringit körül mozog havonta, ami 60-70 ezer forintnak megfelelő összeg, ezért cserébe minimum hat napot dolgoznak, de többnyire inkább hetet. Nagyon hálásak, ha időnként egy szabadnapjuk véletlenül hétvégére esik. Az élet egyébként kb 30%-kal olcsóbb, mint Magyarországon, de így is lehetetlen megélni abból az ezer ringitből, kivéve, ha együtt marad a család és közösen állják a költségeket. És ezeket az állásokat is eléggé megbecsülik, ha megszereznek egy helyet, évekig, évtizedekig ott maradnak, mert nem nagyon van más lehetőség.

Pláne, ha sikerül köztisztviselői állást elcsípniük, mert ahogy egy középkorú tanítványom fogalmazott az egyik vizsga esszéjében ők

"annyira szerencsések, hogy CSAK 5 napot kell dolgozniuk egy héten, szóval rengeteg szabadidejük van."

Van három tanítványom, 21 és 22 éves lányok, főiskolát végeztek itt Kuchingban és most jobb híján egy hotelben dolgoznak két műszakban. Nappal szobákat takarítanak, este pedig pincérnők. Soha nem buliznak és ha van szabadidejük véletlenül, akkor a szüleiknek segítenek. Mindent megtesznek, hogy ott tudjanak lenni az órákon, mert nagyon szeretnének angolul tanulni, ezért többször elkéredzkedtek a melóból. De most július van, fesztivál szezon, Malajziában és beindult a turizmus az európai és amerikai nyár miatt, szóval már nem tudnak órákra jönni. Már az üzeneteimre se mernek válaszolni, mert szégyellik magukat emiatt. Próbáltam pótórákat szervezni nekik, de hajnali 2 kivételével tényleg soha nem érnek rá. És nem ők az egyetlenek itt.

VERSENY!!!!!

Ha mégis akad pénze a szülőknek (ahogy amúgy a kínai családok nagy része elég jó él itt), akkor azt a gyerekeik különórira költik. Elképesztő, hogy mennyire le vannak terhelve a gyerekek, külön maláj, külön matek, külön angol, külön zeneóra, külön tánc. 4-ig suliban vannak, aztán 5től indulnak a különórák estig. Minden szülő a legjobbat akarja kihozni a gyerekéből, ezért nem nagyon hagyják élni őket. Ez mondjuk nem újdonság, Európában is ez van, de az ázsiai szülőkkel beszélgetve a tendencia sokkal erősebbnek tűnik itt.

Az sem meglepetés, hogy az erdőből a városokba költöztek az emberek, ahogy ez a világ legöbb helyén történt az elmúlt két évszazadban az iparosodásnak köszönhetően. Csak éppen nekem ez itt sokkal szembetűnőbb, mert Borneo kultúrája és törzsei az erdő imádatára épülnek, és még a városokba költözött törzsi gyökerű fiatalok is tartanak bizonyos szokásokat, csak éppen már szinte soha nem töltenek időt a dzsungelekben. De az első korty rizsviszkt azért biztos ami tuti, a földnek áldozzák.

Ez 40 perc kocsival a várostól. Rizsföldek, faházikók és csodálatos hegyek és dzsungelek. 

Hűtött fogyasztás

 Itt a szabadidő a családé és a shoppingolásé. Malajzia a bevásárlóközpontok országa, minden városban három utcánként belefutsz egy plázába, amik hétvégente valóban tömve vannak emberekkel. Mindenki itt lóg. De általában nem vesznek semmit, mert nincs rá pénzük, szóval sportszerűen űzik a window-shoppingot (kirakatnézegetés), és ezt a szót mindenki ismeri angolul.

De mi fenéért lógnak unalmas plázákban hétvégente, amikor a világ leggyönyörűbb helyei veszik körbe a városukat?

Mert így szokták meg. Mert a plázákban van légkondi és nem süt a nap. Utálják a meleget és pláne a napsütést. Ebből az következik, hogy mindenhova autóval mennek, amiben van légkondi, hogy ne kelljen a napon sétálni. Ha mégis erre kényszerülnek, akkor jön az esernyő árnyékolásra.

Pedig itt egyáltalán nincs trópusi hőség, ahogy képzelnétek. Végtelenül kellemes 28-30 fok van, sokszor esik és felhős az ég, szóval nem a legdurvább tikkasztó júliust kell elképzelni, hanem a kellemes késő május - júniust, kicsit nagyobb páratartalommal. Nekem kb összesen háromszor volt nagyon melegem itt Kuchingban, amúgy meg tökéletes az idő. De ők annyira utálják, hogy konkrétan engem se akarnak kiengedni napközben a napra és melegbe. Amikor egy Iban faluban ünnepeltem a törzsi ünnepeket, akkor konkrétan összevesztem a családfővel, aki megtiltotta, hogy kimenjek a házból napközben, mert túl meleg volt szerinte. Szerintem meg csodálatos 32 fokos napsütés.

Nem ismerik az országukat.

 Mindezekből az következik, hogy elég keveset tudnak arról, hogy milyen csodálatos helyen élnek. Időnként elautóznak a legközelebbi strandra, ahol esznek meg elvannak a családjukkal, de ennyi. Azon a strandon kívül még 4 sziget, 10 nemzeti park és dzsungel, 8 vízesés, 3 barlang, 4 másik gyönyörű strand vár felfedezésre. Annyira nem járnak ezekre a helyekre, hogy amikor az egyik diákunk kirándulást szervezett az osztálynak a Bako Nemzeti Parkba, ami a leghíresebb hely a körkényen, z turisták emiatt jönnek ide, és így néz ki:

akkor tizenkettőből tízen életüken először jártak ott. Én már másodszorra. Elképesztő volt látni, hogy le vannak nyűgözve. Be se csukták a szájukat és kb 200 képet és szelfit csináltak. A fő ok, amiért nem jártak még itt, az hogy drága. Helyieknek 30 ringit a hajó + belépő összesen, ami 2100 forint. Egy mozijegy 15 ringit, moziba kéthetente járnak. De mégis, a plázában mozizás (éppen ugyanaok a hollywoodi filmek mennek, mint otthon) már sokkal inkább természetes része az életüknek, így ezt az összehasonlítást sose teszik meg.

Út a városba. Őrült dugók minden reggel nyolc körül. 

Ugyanezt tapasztaltam Sabah államban, Borneó északi részén Kota Kinabalu városban, ahol helyikkel lógtam, és egyik vasárnap elvonatoztunk egy közeli tengerparti faluba. A csapat nagy része életében először ült vonaton. Teljes izgalomban voltak, fotók, szelfik, kamera, minden. 

Vannak persze kivételek és nem mondom, hogy mindenki ilyen. Többen vannak, akik sokat járnak túrázni a környező hegyekbe, de ők az abszolút kisebbség. És nem csak itt Kuchingban van ez így, hanem Sabah államban KK-ben is ugyanezt tapasztaltam és ezt mondják mások Malajzia más részeiről is. Hogy nem nagyon mennek sehova. Mintha az, ami nem kerül pénzbe, nem jelentene értéket.

Persze ha belegondolok, én se mászom fel a Gellért-hegyre minden szombaton Budapesten, de itt most arról beszélünk, hogy az itteniek közül nagyon sokan még SOHA nem jártak a saját Gellért-hegyükön. 

Amikor nagy ritkán mégis kijutnak a várousukból egy-egy csodálatos természeti helyre, akkor pedig jobban rácsodálkonak, mint a magyar lány, aki életében először jár Ázsiában. Annak ellenére, hogy a nagyszüleik még a dzsungelekben éltek. 

A kapitalizmus kihozta az erdőből Borneó népeit és a városokba zárta őket, örök légkondiba szocializálva az új generációkat.

Hajnali 1 óra van, egy Johor Bahru nevű koszos maláj városban vagyok a szingapúri határ közelében a város legolcsóbb és leglepukkantabb motelében.

Éppen úgy néz ki a hely, mint azok az autópálya melleti motelek a filmekben, ahol a kínai maffia az ügyleteit bonyolítja, és általában lelőnek valakit.

Szűk lépcső vezet fel az épületbe, aminek a tetején berácsozott recepció fogad, angolul alig tudó kínai recepióssal. A szobámban nedves és hideg a padló, az ágyon fura foltok és az itt-ott penészes falakon villog a hangosan zizegő neoncső fénye. Késő este érek a szobába a városból, ami az egyik legbarátságtalanabb hely, ahol valaha jártam, építkezések, romos és üres házak, plázák, soksávos autóutak és szeméthalmok váltakoznak a belvárosban.

Szóval éjjel 1 óra van és kopognak az ajtómon. Konkrétan kihagy egy dobbanást a szívem. Majd másodpercek alatt lejászódik kb 20 potenciális forgatókönyva a fejemben arról, hogy mi fog most történni.

A filmekben ez az a jelent, amikor kiabálni szoktam a főhősnőnek, hogy NE NYISD KI!!, mert mindig valami csúnya rossz dolog van az ilyen helyeken az ajtó másik oldalán.

És ez most is eszembe jut, hogy hümm, lehet, hogy nem kéne kinyitni, de a kíváncsiságom és a jólneveltségem erősebb. Kiszerkesztem mindkét zárat, amivel korábban elbarikádoztam magam, és a nyakamban dobogó szívvel kinyitom az ajtót. Ott áll a recepciós csávó, a kezében egy tál felszeletelt körtével és a tabletjével, amin a Google Fordítóba beírta kínaiul, hogy sok külföldit látott már életében, de én vagyok a leggyönyörűbb nő, akivel valaha találkozott. És hogy aggódott értem, amiért egyedül mászkáltam a városban, örül, hogy rendben visszaértem és szeretett volna nekem adni valamit, de csak gyümölcsöt talált, szóval ezt hozta. Na ennyit a filmekről és a kínai maffiáról. :/

Se repülő, se bankkártya.

Ha eddig eljutottál a sztoriban, talán felmerült a kérdés, hogy mégis mi a fészkes francot kerestem a fent leírt helyen egyedül éjszaka. Hát egyáltalán nem ez volt a terv, csak kicsit elszúrtam a hazajövetelemet Szingapúrból, és ez volt a legolcsóbb B terv. Konkrétan egy hétvégi szingapúri kiruccanás után egészen egyszerűen lekéstem a gépemet vissza Kuchingba (Borneo egyik városa, ahol dolgozom. Szóval a munkanapomat is lekéstem cseppet). Eddig valamiért meg voltam róla győződve, hogy képtelenség lekésni gépet és úgyis megvárnak, mert látják, hogy hiányzom a készletből.

De amikor majdnem sírva és erősen hisztizve könyörögtem a szingapúri beengedő csávóknak a reptéren, hogy engedjenek át, nem baj, ha esélyem sincs elérni a gépet, majd futok, ők meg kb kiröhögtek, na akkor elég szilánkosra tört a lekéshetetlen gépek teóriám.

Semmi extra, csak még akartam venni a kedvenc kajámból az útra, ami elég nagy kitérőnek bizonyult és a kajára való koncentrálás mindent felülírt, az időérzékemet is. Azonnal új jegyet néztem, de Szingapúrban minden sokkal drágább, szóval a legolcsóbb verzió az volt, ha elbuszozok a legközelebbi maláj városba, ami csak 20 km és onnan repülök vissza másnap reggel. Ez volt Johor Baru. A repjegyem vásárlása közben/után valahogy eltűnt a magyar bankkártyám, szóval a következő két óra azzal telt, hogy a legközelebbi imádott családtagjaim aktív közreműködésével igyekeztem letiltani a kártyát a szingapúri reptérről. Ez a művelet nem olyan egyszerű, ha épp a magyar számod is le van tiltva, amihez minden banki tranazakciód hozzá van kötve.

Miután ez megvolt, felültem egy buszra a full idegen Johorba és a legnagyobb nyugalommal szálltam le egy óra múlva egy koszos buszpályaudvaron.

Szállásom nem volt, netem alig, a telefonom vészesen merült és a töltőmet a szingapúri hostomnál hagytam. Órákig bolyongtam a neten talált hosteleket keresve, majd miután a másodikban sem nyitott senki ajtót és erősen sötétedni kezdett, nekiindultam és mindenhova benyitottam, ahol HOTEL feliratot láttam. A hatodik hely volt ez a motel, ahol volt hely is és pénzem is rá. Miután saját faszságomból kifizettem csomó extra pénzt új jegyre, úgy éreztem, megérdemlem a bűnhödést ezen a ronda helyen, szóval rábólintottam. Így kerültem a fenti szobába.

Megszoktam a nyugati luxust.

Az igazán érdekes az, hogy amikor felültem a buszra, fel sem merült bennem, hogy ez az egész veszélyes lehet, ugyanis az előtte lévő napokat Szingapúrban töltöttem, ami a világ egyik legfejlettebb és legbiztonságosabb városa. A hostom, aki egy felhőkarcoló 20. emeletén lakik egy négycsillagos hotel kinézetű lakásban medencével és jakuzzival, konkrétan azt mondta, hogy nem mindig zárja be a lakása ajtaját, mert minek. Pedig a recepción is bárki besétálhat.

Annyira buzog benne az emberekbe vetett bizalom, hogy pár óra ismertség után nekem is adott kulcsot a kecójához és mikor reggel dolgozni ment, mosolyogva mondta, hogy nyugodtan használjam a wellnest a hetediken és egyek a bio mandulakrémjéből a biokenyerével.

Mindezért semmit nem fizettem. (<3 couchsurfing). 

Kik laknak Szingapúrban? Corporate buborék.

Szingapúr egy valószerűtlen futurisztikus buborék Ázsia közepén Malajzia két fele közé ékelve, amit egyszerre imádtam és gyűlöltem. Egy kísérlet a tökéletes corporate világ megteremtésére, amelyben a nagyvállalati alkalmazottnak nincs más dolga, csak dolgozni, és végtelenül szűkös szabadidejében a lehetelenül magas fizetését luxus fogyasztási cikkekre, testápolásra, sportra és kiszolgáló személyzetre költeni. Minden tökéletesen meg van tervezve, a merőleges utcák, a lenyűgöző felhőkarcolók, az öböl, ami körül csodálatosan szép szőke férfiak futnak esténként a naplementében, és még a természet is, amit elpusztítottak és ezen üvegbúrák alatt építettek újra. 

A lakosság nagyon nagy része európai, de hivatalosan a kínaiak vannak a legtöbben, aztán a malájok. Mindenki angolul beszél és szupergazdagnak néz ki. Az emberek nem igazán törődnek egymással, kb Párizsban éreztem magam utoljára ennyire láthatatlannak. Persze lehet, hogy ez csak a malajziai szupersztárságom után volt ilyen feltűnő. Itt minden harmadik nő úgy néz ki, mint én, csak sokkal fitebben (vékonyabban) és nagyjából tízszer drágább ruhákban.

Aztán átléped a határt 20 km-re és arcon csap a káoszos koszos Malajzia, ami még mindig a térség egyik leggazdagabb országa, de a létező szegénység már a határon látszik. És annyit fizetsz a taszító hotelszobádért egy estére, amennyibe az előző napi salátád került egy csinos hipster kávézóban.

Nem hiszem, hogy sokszor kinéznek a világ ezen ijesztő felére a szingapúri kényelem élvezői, pláne nem a gyerekeik, akik nemzetközi magángimik falai között nőnek fel egy irreális futurisztikus corporate buborékban Ázsia közepén.

Egy gyönyörű hegy tetején vagyunk a dzsungelben egy elhagyott bidayhu faluban Sarawak államban. A falu szellemfalu, az épületeket évek óta elhagyták a lakóik, mert leköltöztek a hegy lábához. A házak üresen állnak, a legtöbbet elkezdte benőni a dzsungel.

Egyetlen néni él még mindig itt a hegytetőn egyedül a kutyáival.

Itt nőtt fel, nem akar máshova menni. Teával kínál minket, amit ő maga termeszt és szárít a napon. Épp a követező kb 10 éves adag készül mellettünk a teraszon egy nagy molinón. A tea kicsit mentolos és nagyon jól esik a majdnem két órás dzsungel túra után. Konkrétan úszom a saját izzadságomban. Ülünk a néni házának bambuszból készült teraszán, és hallgatom, ahogy levegővétel nélkül mesél a saját törzsi anyanyelvükön a különböző családtagjairól a bidayhu srácnak, akivel együtt dolgozom Kuchinban. A kutyák csendben szuszognak mellettünk és gigantikus lepkék repkednek a hatalmas banán, pálma és egyéb számomra totál ismeretlen fák között. A ház mellett rendezett kiskert, műanyag flakonokba ültetett egzotikus növények, mellettük pedig a szentély, a hely, ahol a törzsi ünnepekkor összegyűlnek.

A szent hely mellett pedig koponyák, igazi emberi koponyák egy kenelben. Borneo törzsei ugyanis egykor a fejvadászatról voltak híresek, headhunter land-nek is nevezik Sarawak államot ezért. Az ősi szokások szerint az ellenség fejét levágták, majd a koponyáikat megőrizték trófeaként és használták a szertartásaikon. A hitük szerint a koponyák szelleme onnantól a vadász népét szolgálta, termékenységet hozott a földnek és az asszonyoknak. Kb 150 éve, az angol Brooke dinasztia uralkodása alatt betiltották a szokást, de a tradicionálisabb falvakban még ma is látni koponyákat. 

Mint például ebben a csöpp kis szellemfaluban egy hegy tetején, a dzsungel közepén, egy óra autóútnyira és két óra mászásnyira Kuchingtól. (Oké, én nagyon-nagyon lassú vagyok az esőerdő-mászásban, mint egy csiga egy szaunuában, szóval lehet, hogy a néninek csak egy óra). A hely nincs említve semmilyen útikönyvben, még a helyi füzetkében sem. A helyi munkatársam rokona a néninek a hegyen, és több családtagja lakik a környező falvakban, ezért elég sokat jár arra. Így kerültem én is a szellemfaluba.

A fejvadászat hagyományához elég vegyesen viszonyulnak a ma itt élő bennszülöttek. A munkatársam például azt mondta, hogy ez a kultúrájuk része, szóval tök oké, hogy még mindig őriznek koponyákat a szentélyek mellett, de azért mégiscsak jó, hogy betiltották a szokást és már nem gyilkolják egymást az emberek. De a múltban nagyjából rendben volt szerinte.

Sarawak: állam az államban

Múlt hét közepén érkeztem Kuchingba, miután végre leszervezte a kuala lumpuri központ az itteni tantermet, a vízumomat és a bankszámlámat. Úgy volt, hogy egy faluba megyek eredetileg északon, de átvariáltak sok mindent, így Kuchingban kötöttem ki, ami egy 600 ezres város, Sarawak fővárosa. (Borneó északi része tartozik Malajziához, két nagy állam alkotja: észak-keleten Sabbah, észak-nyugaton Sarawak). Sarawak elég független állam és teljesen más, mint Malajzia többi része. A népesség nagy része, ellentétben a félszigettel, nem muszlim, hanem mindenféle vallás keveredik itt: ebből kifolyólag sokkal kevesebb ruhát viselnek itt az emberek, és a bároknak is nagyobb szerep jut a közösségi életben, mint mondjuk KL-ben. Sarawaknak külön kormányzata van, a helyi kormány abban a pofás kis kupolás épületben ülésezik a jobb szélen: 

Ide mindenkinek útlevélre van szüksége a belépéshez, még a maláj, de nem sarawaki állampolgároknak is. A munkavállalói vízumom itt nem érvényes, összesen 60 napig tartózkodhatok az államban, aztán át kell lépnem a határt, hogy visszajöhessek. Sarawak rövid angol gyarmati lét után 1963-ban vált Malajzia részévé, amikor megalakult a független maláj állam. A különbségek alapján már jöhet is a kérdés: oh, akkor biztos szeretnének függetlenedni Malajziától! Bizony, van erős függetlenségi mozgalom az államban, de a hosztom szerint csak kihasználják a törzseket saját politikai ambícióikra, valójában nem a bennszülöttek érdekeit szolgálják. Sajnos még nem tudok erről eleget, hogy ennél több véleményem legyen, de ígérem, figyelek.

Törzsi multikulti

Sarawak népességének nagy része iban (31%, legnépesebb bennszülött törzs), kínai (28%) és maláj (20%), a maradék mind más bennszülött törzsek lakói. Kuching körül a bidayhu (mint a munkatársam és a szellemfalu nénije) és az iban törzsek laknak.

30 és 40 közötti törzs él itt Borneo dzsungeliben, mind különböző nyelvet beszél és különböző törzsi szokásokkal rendelkezik. Kuching mellett a tengerparton van egy helyi Skanzen, ahol bemutatják a főbb törzsek és népek házait, itt készült a fenti kép is. Szombat délután bevitt magával a munkatársam haverja, aki az Iban törzsből származik, és 15 éve abból él, hogy a törzsi házakat mutogatja a turistáknak a város melletti parkban. A házak érdekesek voltak, de sokkal szórakoztatóbb volt aztán velük rizsviszkizni a tengerparti kecójukban délután 5-kor.

Az első kortyot a földnek áldoztuk.

A törzsekben közös, hogy legtöbben eredetileg az animista gyökerű ősi vallást követik, vagyis különböző szellemekben hisznek, főleg a fák szellemiben. Áldoznak is a fáknak, főként állatokat. Majd jöttek az angol gyarmatosítók és megtérítették őket, így ma már a törzsek 80%-a keresztény. A munkatársam családja is katolikus, mindenhol keresztek és áldások vannak a falakon (átmenetileg náluk lakom). A munkatársam viszont erősebben ragaszkodik a törzsi gyökereihez, és nem hajlandó templomba járni, szóval elég jót röhögtünk azon, hogy a szülei megkérdeztek engem, hogy nem akarok-e templomba menni velük vasárnap, hátha elrángatom a fiukat is. Sajnos egyik sem sikerült.

Viszont sokat beszélgettem erről az anyukájával, aki mindennél jobban vágyik karácsonykor Európába, hogy ott ünnepelhesse Jézus születését, de azért sokat mesélt nekem az erdőkben lakó szellemekről is. Itt tényleg mindenki hisz a szellemekben, még a leghithűbb katolikusok is. Az egyik házat azért nem tudtuk kivenni nekem, amit néztünk, mert az ingatlanos szerint szellemek kísértenek benne, szóval nem ajánlja. Miután felröhögtem, a munkatársam figyelmeztetett, hogy jogom van nem hinni bennük, de ezt ne nagyon hangoztassam errefelé, mert engem fognak kiröhögni. És csak nem hagyta, hogy a szellemházba költözzek. 

Amúgy elég szomorú történet, hogy nem elég, hogy az angolok gyarmatosították Borneót, megtérítették a törzseket és modernizálták a falvakat és városokat (ami a mindig is városlakó hostom szerint szörnyű), de mostanában a nagyvállalatok szorítják kifele a törzseket a természetes lakóhelyeikről, mert mindenhova pálmafákat ültetnek. A pálmaolaj és a kőolaj amúgy Sarawak legfőbb bevételi forrása.

Állatáldozás vs. mobilnet

A munkatársam egyébként egy 27 éves büszke bennszülött és punk aktivista Kuchingban, művészetet tanult Jakartában és tetoválásból tartotta el magát egy darabig. Egészen kikészíti a maláj politikai helyzet, de nem sok eszköze van harcolni ellene. Az egyik a zene, szóval punk dalszövegekbe rejtik a kormánykritikát. A srácnak rengeteg tetoválása van, nagy részük a törzsi hagyományoknak megfelelő motívumok. Egészen elképesztő élmény felváltva dumálni vele a legősibb törzsi hagyományokról, mint a szellemidézés és ember - és állatáldozás, és a kedvenc sorozatainkról, mint a True Detective vagy a Breaking Bad. És pláne folyamatosan nyavalyogni, hogy szar a mobilnetünk, miközben ő naponta azon sopánkodik, hogy tönkretette a civilizáció a rendes törzsi életet.

Mondjuk, most, hogy láttam a Bidayhu törzs területének egy részét, én se nagyon tudok dönteni, hogy melyik szimpibb: a mesebeli falucska a színtiszta természetben a hegytetőn, vagy a mindent megkapsz, kényelem van, a net is működik időnként, de mégis elég érdekes és hangulatos nagyváros, amit nevezzünk most Kuchingnak. Bár Kuching egy elég modern hely, azért van, amiből nem enged: például nincs híd a várost kettészelő folyó fölött, csak kis csónakokkal lehet átjutni az egyik partról a másikra.

A munkatársam szerint nem is kell a híd, mert akkor a sok csónakos bácsi, aki 35 forintos tarifáért szállítja az embereket a túlpartra, elvesztené a munkáját. Érthető magyarázat, bármilyen géppel szemben megállja a helyét 100 évvel ezelőtt. De itt mégis most is logikusnak tűnik. A csónakok és rajtuk a bácsik annyira integráns részét képezik a városnak, hogy még vadidegen kívülállóként is megérezném a hiányukat.

Ahogyan a bidhayu néni hiánya is ordító lenne abból a csöpp kis faluból annak a gyönyörű hegynek a tetején.

Kis túlzással úgy érzem, hogy minden megváltozott, mióta idejöttem. És nem csak arról van szó, hogy átmenetileg tízezer kilométerre vagyok otthonról, egy tök más kultúrában, hanem arról, hogy én is változtam sokat.

A legnagyobb felismerésem az elmúlt két hétben az volt, hogy mennyire sok előítéletem van,

mennyire sztereotípiákban és dobozokban gondolkodom a világról, kultúrákról, vallásokról és emberekről. Kuala Lumpur és Malajzia máris csomó meglepetést okozott: felismertem az eurocentrikus koloniális gondolkodásomat és ugyanazzal a lendülettel el is kezdtem lebontani.

Az első hét nagyon intenzív tréninggel telt, amin összesen négyen voltunk nem malájok, mindenki 20 és 30 közötti frissen végzett diplomás és alapvetően jóarc. Megtanultuk, hogy kéne kb angolt tanítanunk, tanulókat gyűjtenünk, megszerveznünk az órákat és mindezt regisztrálnunk. A kormány finanszírozza a projektet, szóval elég sok papírmunka és amúgy gecisok meló, de ez most kevésbé izgat, mert még nagyon leköt a város és az emberek. De jön majd poszt a programról meg a politikáról is.

Még Kuala Lumpurban vagyok, segítek az itteni központokban dolgozóknak beindítani a tanítást és kb 2 hét múlva Borneóra költözöm, egy Sibuti nevű kis halászfaluba a tengerparton. Az indoklás annyi volt, hogy elég önálló embert kerestek, aki egzotikusabb kalandra vágyik. Én ilyennek tűntem, szóval bedobtak a legmélyebb vízbe. Eléggé bepánikoltam, amikor megtudtam, de most, hogy két hete KL-ben vagyok, lassan vágyom a dzsungelbe, a tengerbe és a faluba. De addig is leírom, mit láttam a városból és az emberekből, mert végre van egy kis szabadidőm.

A város

A város lenyűgöz. A szupermodern felhőkarcolók egymás mellett a belvárosban, körülöttük csodálatos növények. Kicsit kifele hatalmas toronyházak, mellettük laposabb lakónegyedek. És az eldugottabb kanyarokban, ficakokban egy-egy nyomortelep.

A bulinegyedben eléggé Miami a hangulat, bár még sosem jártam ott, így képzelem, csak kevesebb ázsiai masszőrrel, akik az utcán sorba ajánlgatják a szolgáltatásukat. A bulinegyed egyik részét konkrétan Times Square-nek hívják és valóban hasonló a hangulat, felhőkarcolók és rajtuk villogó reklámok mindenhol. Mc Do, KFC és H&M minden sarkon.

Ez a város a plázák fővárosa, tényleg minden sarkon van egy bazinagy. Elég lehangoló, hogy szinte ugyanazok a márkák vannak, szinte ugyanazzal a kínálattal – pulcsik, farmerok, miniruhák – ami elég érthetetlen, mivel 35 fok van és nagyon nem illik csupasz lábbal vagy akár vállakkal rohangálni. Szóval nem értem, ki veszi meg ezt a végtelen meleg és szexi ruhát, én már attól leizzadtam, hogy ránéztem egy pulcsira a boltban. A város közlekedése szuperfejlett, a 4-es metrót elég rég meghaladták, csomó metróvonal van, mindegyiken csak nőknek fenntartott metrókocsikkal.

Az éjszaka egy egészen más világ. A bulinegyed olyan, mint egy város a városban, teljesen más szabályokkal, normákkal és emberekkel. Nappal a muszlim szokásoknak megfelelően öltözött maláj nők és férfiak dominálnak az utcákon, vagyis a legtöbb nő hidzsábot (fejkendő) és hosszú ruhát/nadrágot visel, többnyire elég színeseket. De sok nem muszlim nőt is látni kendő nélkül, ők jellemzően kínaiak vagy indiaiak.

#KL #nightlife 

A photo posted by Andrea Kobor (@malajmimpi) on Mar 17, 2016 at 10:12pm PDT

Éjszaka teljesen eltűnik a vallásos maláj lakosság az utcákról, és mivel nem isznak alkoholt, nem járnak bárokba. KL bulinegyede a kínaiak, japánok és más turisták játszótere. Meg a maláj férfiaké, akik kevésbé tartják szigorúan a vallási előírásokat. Az alkohol nagyon drága az adók miatt, egy korsó sima sör egy bárban 1400 forint kb, boltban alig lehet kapni. A bárok semmiben sem különböznek az otthoniaktól, ugyanúgy részeg emberek, flörtölő csajok és pasik, miniszoknyák és magassarkúk, hangos és szar zene. Nappal kinéznek, ha nyilvánosan megölelem a fiúhaverom az utcán, este simán random emberek smárolnak a tánctéren. Nappal kinéznek, ha rövidgatyát veszek, este akkor, ha nem vagyok elég csinibe’. Nappal kinéznek, ha alkoholt rendelek bárhol, főként nőként. Egy bárban furán néznek arra, aki nem iszik. Pedig ugyanabban a muszlim országban vagyunk.

Minden alkalommal kicsit kényelmetlenül érzem magam attól, hogy olyasmit csinálok itt, ami a maláj barátaimnak tilos.

Mégis elmegyek bulizni az európai haverjaimmal. Idejövünk egy muszlim országba és hozzuk a szokásainkat magunkkal, bulizunk, mintha otthon lennénk. Nem is értem, miért csináljuk, amikor sokkal érdekesebb dolgok vannak itt, amire költhetnénk a pénzüket és az időnket. Valószínűleg erős megszokás, hogy így kell szocializálódni.

Az emberek 

Pedig a malájok nem így csinálják. Velük ebédelni megyek, meg sétálni meg shoppingolni. Nem buliznak és nem járnak el este sehova. És köszönik, király közösségi életük van. Oké, randizni se randiznak, férfi és nő nem maradhat kettesben sehol, amíg nem házasok. Nyilvános hely, mondjuk kávézó kb oké, de akkor is inkább legyen ott harmadik ember. A maláj lányokkal rengeteget beszélgettünk erről a tréning alatt. Mind a húszas éveik közepén járnak, sose volt barátjuk és nem tudják, milyen csókolózni vagy csak megölelni azt, akibe szerelmes vagy. Vágynak intimitásra, de elfogadták, hogy várniuk kell a házasságig, hogy megtapasztalhassák. Nem érzik, hogy lemaradnak valamiről, mert majd jön később. Csak éppen ők most sokkal jobban fókuszálnak a karrierjükre és nem akarnak még családot.

A múlt hétvégémet négy muszlim maláj lánnyal töltöttem, akik velem egyidősek, és a végére arra jutottam, hogy a fentiek ellenére nincs itt semmi látnivaló. Néhány kulturális különbséget leszámítva ugyanolyanok vagyunk.

Mindegyiküknek alapszakos diplomája van, szuperokosak és nagyon jól beszélnek angolul (Malajziában a felsőoktatás csak angolul megy). Meséltek a vágyaikról: utazni szeretnének egyedül a világban, még tanulni, saját projektet vezetni, könyvet írni, venni egy saját házat, egyetemen tanítani, vállalkozást alapítani és szerelembe esni. De rengeteg kétségük is van, nem biztosak magukban, félnek elmondani a véleményüket és aggódnak, hogy nem értenek igazán semmihez. Ahogy hallgattam őket, többször megdöbbentem azon, hogy én szóról szóra ugyanezeket gondolom a saját életemről és én is mondhattam volna az ő mondataikat. Persze különbségeket is azonosítottunk, főleg a vallás és magánélet területén, de minél jobban megismerem őket, ezek annál kevésbé tűnnek fontosnak. Még írok róluk később többet, csak emésztem még mindazt, amit tapasztaltam.

You rocked my world! #love #thankyou #power #smartgirlsruntheworld #bye

A photo posted by Andrea Kobor (@malajmimpi) on Mar 21, 2016 at 7:02am PDT

A valódi törésvonal (ha van ilyen) valószínűleg nem a muszlim – nem muszlim vagy Európa – Ázsia tengelyen van, hanem sokkal inkább a társadalmi osztályok tengelyén: a lányok ugyanúgy középosztálybeli családokból származnak és nagyobb városokban élnek, mint én, és egyetemre jártak, ahol nagy átfedésben ugyanazoktól szerzőktől olvasták ugyanazt. Alig várom, hogy hogy tudok majd kapcsolódni a borneói falu lakosaihoz.

De addig azért még van mire rácsodálkozni a városban is. 

Fehérítés 

Ha már a különbségeknél tartunk, azért a felszínen van belőlük sok. Például az, hogy én fehér vagyok, és ezért nagyon sokan megbámulnak. Főleg a férfiak, de legújabban a tinédzser lányokon vettem észre, hogy nagyon néznek, sőt a héten jó sok szelfi is készült az utcán, a könyvtárban meg a plázában tizenéves lányokkal és fiúkkal. Ez egy nagyon fura szokás, ami elég kényelmetlenül érint, mert van benne egy erős koloniális hangulat, de kezdem elfogadni, hogy ez most ilyen, és igyekszem mindenkivel nagyon kedves lenni.

A fehér bőr itt a szépség netovábbja, ezért minden kozmetikumba bőrfehérítőt tesznek. A bőröm megőrült az itteni klímától, soha nem tapasztalt kamaszpattanásaim nőttek, amiket csodálatosan szerencsés európai születésem és sápadt bőröm ellenére most kénytelen vagyok bőrfehérítővel kevert arctisztítóval kezelni. Mondjuk most pont jól jön, mert ma a boltba menet rákvörösre sütöttem az arcom a napon.

Első drogéria élményem: fehérítő krémek mindenhol. #whiteprivilige

A photo posted by Andrea Kobor (@malajmimpi) on Mar 20, 2016 at 3:53am PDT

További érdekességek, amiket két hét alatt felfedeztem:

Nem használnak wc papírt. Minden vécében van fenékmosó csap. Nem bide, hanem zuhany/slag. A mi szállásunkon a zuhany ugyanaz, mint a wc, így:

Nem használnak kést sem. Helyette kanállal szedik szét a csirkét például. Vagy csak kézzel esznek. De többször kiröhögtek a késem miatt ebédnél. Minden étteremben van csap, hogy megmoshasd a kezed, miután mindent betoltál kézzel.

 Alapvetően kezdem megszokni, hogy itt vagyok, és végtelenül élvezem, ami történik. Megtapasztalom a világ másik részét, ami egyrészt nagyon más, másrészt viszont pont ugyanolyan mint otthon. Még két hét KL, aztán megint új kaland kezdődik Borneón. 

Vasárnap olyat láttam, hogy tényleg nem tudtam becsukni a számat órákig. Kuala Lumpur külső részén egy bazinagy országút mellett egyszer csak ott egy rohadtnagy hegy (szikla, ami sokkal nagyobb, mint a Gellért-hegy), rajta kvázi egy dzsungel, és a barlangot, ami a közepében van, egy 50 méter magas hindu istenség arany szobra őrzi. És csak úgy elautózol mellette, ha nem figyelsz. A tökéletes Indiana Jones díszlet mellett!!

Ez a Batu barlangok, a legnépszerűbb hindu szentély Indián kívül.

Minden évben 1-1,5 millió hindu zarándokol ide januárban vagy februárban a Thaipusam fesztiválkor. Most nem voltak annyian szerencsére, de így is sokukkal találkoztam. A lépcsőn felfele ez a férfi például megkért, hogy fotózzam le őt a fiával, mert az szerencsét hoz. Lefotóztam:

Maguk a mészkő barlangok már kb 400 millió évesek, szent hellyé az 1800-as évek végén váltak egy indiai kereskedőnek köszönhetően, akit a barlang lándzsa-alakú bejárata inspirált Muragan istenség (háború istene) 42 méteres aranyszobrának felállítására (oké, nem 50, a poszt elején túloztam!). A szikla lábánál fekvő templomba csak cipő nélkül lehet bemenni, de mindenképp érdemes.

Itt nem tudtam megállni, hogy elfogadjam a pöttyöt a homlokomra egy nagyon szexi festett testű tökéletes manbunnal rendelkező csávótól, bármennyire is villogott a összes Mic és Buzzfeed cikk a fejemben a cultural appropriation borzalmairól.

A photo posted by Andrea Kobor (@malajmimpi) on Mar 14, 2016 at 7:17am PDT

De hamar átlendültem a lelkiismeretemen, amikor makákó majmok tömege kezdett körülöttem ugrálni a lépcsőkön felfelé, akikkel csodálatos szelfiket készítettem. Ő nyert.

Elég cukinak tűnnek amúgy, de amikor ciccegsz nekik, mint a kutyádnak, akkor nagyon parán tudnak vicsorogni. És tényleg lopnak kaját. És tényleg esznek banánt, a saját szememmel láttam. Méghozzá elképesztő sebességgel. De most inkább nem a banánevésről teszek ide képet, mert ez sokkal cukibb: 

Úgy éreztem magam ezen a helyen, mintha nem is a saját életemet élném, hanem valaki másét figyelném kívülről irigykedve. Ezt mondjuk már többször éreztem itt. De aztán mindig összekapom magam, és igyekszem a lehető legnagyobb mértékben magamévá tenni a pillanatot, hogy én most tényleg itt vagyok a világ egyik legizgalmasabb helyén. Majmok ugrálnak körülöttem egy hatalmas aranyszobor mögött, miközben egy varázslatos mészkőbarlangba mászom fel, őrületes növények között. Ide:

Aztán meg békésen lesétálok az ugráló majmócák között így: 

Csak hogy ne utáljatok nagyon, közben elkezdődött a kiképzésem, amitől egy hét alatt megtanulok angolt tanítani malájoknak. Iszonyú fárasztó, reggeltől estig, szóval már nem lógok egész nap ilyen helyeken, hanem egy tréningteremben ülök 13 másik emberel és post-itekre írok dolgokat meg tankönyveket tanulmányozok. 

De ez is nagyon izgalmas és erről is írok hamarosan. 

Közben minden nap van új kontent az instán, Maláj Mimpi, szeressétek!

Nagyjából Irán felett realizáltam, hogy ez most tényleg megtörténik, valóban úton vagyok Malajzia felé, amiről az ég világon semmit nem tudok, kivéve, hogy már aláírtam egy munkaszerződést a következő öt hónapra az országban. Segítek egy NGO által szervezett angol tanítási projektben, közösségi programokat szervezek és menedzselem az egészet valahol egy vidéki maláj városban. Soha semmit nem csináltam még ennyire hirtelen és felkészületlenül, mint ezt az elutazást, de az volt, hogy régóta szemeztem ezzel az NGO-val akiknek most dolgozni fogok és éppen mire azt éreztem, hogy eljött a tökéletes időpont a jelentkezésre, kiírtak egy olyan állást, amire sürgősen kerestek embereket. Szóval két hete leadtam a jelentkezést, és másnap reggel az az e-mail fogadott, hogy nem tudnék-e ott lenni már március 14-re. Ott tudtam.

Most Kuala Lumpur, vagyis KL külső részén ülök az NGO főhadiszállásán a közösségi helységben. Itt jönnek-mennek a nemzetközi önkéntesek, gyakornokok, a világ minden pontjáról van itt valaki. Kaptam 30 lány szobatársat azonnal, kolihangulat van, kivéve, hogy tilos alkoholt fogyasztani, sőt ha ittál, nem alhatsz itt, meg kell oldanod máshol. Én még nem mertem.

Brüsszelen és Abu Dhabin keresztül repültem, az Ethiad arab légitársasággal, ami szuperluxy és nagy gépekkel van felszerelve, 8 szék egy sorban, mindenkinek saját képernyő, legújabb Star Warssal meg minden új filmmel, amit csak akarsz. Brüsszelben nagyon igyekeztem nem tátott szájjal és szomorúan bámulni a családot, akivel kiabált a reptéri alkalmazott, hogy nem engedheti fel őket a gépre, mert nincsenek papírjaik. Akkor éreztem, hogy messze kerülök a komfortzónámtól.

Ebben egy kedvesnek tűnő, alkoholszagot párolgó belga bácsi is megerősített, aki nagyvonalúan felajánlotta, hogy cseréljünk helyet és üljek én az ablak mellé. Kiderült, hogy csirkehúst importál Thaiföldről, szóval rengetegszer járt már ott, de most tovább megy Kambodzsába, hogy hazahozza az adoptált fiát. A gyerek szülei bányabalesetben haltak meg, születése óta támogatja a most kilencéves fiút az ázsiai csirkekereskedelemből. És most hazaimportálja a gyereket is. Hallottam már ilyesmiről, de azért ezt így az első Ázsiába repülő gazdag nyugat-európai pasitól hallani mégsem volt alap.

Abu Dhabi-ban szálltam át, a reptér olyan volt, mintha összeeresztenél a világon a legkülönbözőbb emberekből párat, tényleg mindenki ott volt, akit el tudsz valaha képzelni. Én egy velem egyidősnek tűnő gyönyörű lányt szúrtam ki azonnal, aki a pasijával mellém ült a gépen Kuala Lumpur felé. Először csak a szemét láttam a fekete burka alatt, de már attól is az volt az érzésem, hogy ő sokkal vonzóbb ezzel az egyetlen kilátszó szempárral, mint én valaha a legszexibb szettemben. A csávója annyira ronda és átlagos volt, hogy arra nincsenek szavak: elhízott, szakadt tornacipős, bénaszakállas és baseballsapkás arab csávó, akivel naponta húszszor találkozol bármelyik párizsi vagy new yorki metrón. Nevetségesen festett az elegáns fekete burkás barátnője mellett, de valahogy mégis jók voltak együtt, azt éreztem, hogy szeretik egymást. Nem csak én bámultam többször őket, a lány nagyon sokszor nézett felém, teljesen zavarba jöttem, és elkezdtem huzogatni az amúgy mindenféle részemet takaró ruháimat, hogy hátha az zavarja, hogy ott ülök egy szűk repülőfolyosónyira a csávójától és sokkal több kilóg belőlem, mint belőle. Aztán amikor nekiálltam reggel elnyammogni az almaszeleteimet, amit adtak, akkor már nagyon bámult, tök megijedtem, hogy haragszik, hogy hangosan eszem, de nem, ő is előkapta az ő almáit és ugyanolyan hangosan betolta a kendője alatt. Tudom, hogy hülyeség így rácsodálkozni, hogy jéé, egy burka alatt is ugyanolyan ember van mint én, de azért ezt így elsőre megengedtem magamnak.

Akkor láttam igazán, hogy milyen szép, amikor ő is elaludt, és alvás közben a fejét takaró kendőrész felcsúszott, a lenti meg le, és az egész arca láthatóvá vált. Bámultam kicsit tátott szájjal, aztán lebeszéltem magam arról, hogy lefotózzam, mert mégsem az ő döntése volt, hogy megmutassa magát. Szóval nincs kép, de higgyétek el, hogy gyönyörű volt.

Aztán megérkeztem Kuala Lumpurba, vagy ahogy mindenki hívja, KL-be. Realizáltam, hogy teljes baromság volt a hátizsákot választanom és telepakolnom cuccokkal, mert rohadtul nem bírom el. Majd mégis elvonszoltam őt is meg magamat is a buszig, ahol a buszjegyeladó fiúk rámvetették magukat és versenyezve akartak segíteni. Majd szelfiket készíteni velem, mert you are so cute.

Ez amúgy azóta is nagyon jellemző, akárhova megyek, egyfolytában bámulnak a férfiak. Tegnap bementem a városba egyedül, ehhez egy autópálya mellett kellett sétálnom a buszpályaudvarig. Egy egyszemélyes esküvői menetnek éreztem magam. Minden második autós dudált, amikor elhúzott mellettem, a motoros-robogósok többen visszafordultak, amivel a frászt hozták rám, hogy el ne essenek. Pedig a lehető legvisszafogottabban öltöztem fel, rám se ismernétek.

Hétfőn, vagyis holnap kezdődik a tréning, amin 8 nap alatt felkészítenek a munkámra, amit augusztusig fogok csinálni. Addig meg felfedezem KL-t, írok is hamarosan a városról, addig itt egy kép, ami nekem elég megdöbbentő volt. Tudtam, hogy szupermodern metropolisz, na de a koloniális európai agyam mégsem tudta befogadni, hogy ennyire. De ennyire:

Valamiért nem engedi a blog.hu összekapcsolni a bloggal, de van Maláj Mimpi insta is, kövessétek, itt sokkal több izgi kép lesz!